Először is egy örömteli felismerés, hogy még nincs minden veszve! Van még remény magyarságunk jövőjére nézve (habár ahogyan Ady írta „minden egész eltörött”)! S ez a remény jelzi, hogy van még muníció nemzetünk kultúrájában, s egyáltalán nem végnapjait éli, hanem még (ha cserepeiből is) összerakható a nagy egész! Még nem vált köddé a múlt, magyar gyökereink (talán védekezésként?) nagyon is a mélyre húzódtak, a törésvonalak alá, s népköltészetünk zsíros talajába kapaszkodva új és új virágokat teremnek még ma is.
Ezt a bimbópattanást éreztem Orbán János Dénes tragikomédiájának előadása közben, a zseniális rendezés láttán és az egyszerre modern és ősi zenei megoldások hallatán – friss és vidám tavaszi szél söpörte le poros lelkünket, s megindította emlékeinket a múltba. Kicsi és apró virgácsütések csipkedték bőrünket az előadás alatt, s az Erdély színeivel átszőtt „középkori iskoladráma-parafrázis” közben szinte éreztem a dunántúli nyírfavesszőből font négyszögletű korbács ritmusát: „Hála isten, hogy megértük, aprószentek napját, / Friss légy, jó légy, keléses ne legyél! / Vízért küldnek, borért menj! / Borért küldnek, vízért menj!”
Garabonciások könyve
Ugyan a magyar garabonciásokról komplett emlékeink már nincsenek, de néphagyományunk sok mindent őriz azokból a hiedelmekből és csodákból, amelyek most fölébredtek Csipkerózsika-álmukból és megelevenedtek A magyar Faustban.
Néphagyományaink legősibb rétegeiben ezer esztendőkre tekint vissza az emlékezet, s még az egyszerű lírai népdalaink szövegeiben is fel-felbukkannak olyan „cseréptöredékek”, amelyekről ma már nem is sejtjük, hogy ősi mítoszok hordozói. Gyönyörködünk a költői metaforákban (Imhol kerekedik, egy fekete felhő, / Abban tollászkodik sárga lábú holló), és rácsodálkozunk Toót-Holló Tamás Garabonciások könyvét olvasva, hogy a fekete holló lábán felcsillanó sárga fény a magyar őshagyomány asztrálmítoszi keretei között értelmezhető igazán. S ez már a taoista kozmogónia tanításával rokon jelenség, s ebben a teljességben a sötétség nem a gonosz erejét mutatja, hanem a létben egymást erősítő fény és sötétség összesimulását sugallja. Ahogy A magyar Faustban többször elhangzik Hermész Triszmegisztosz Smaragdtáblájának tanítása: „Ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának műveletét végrehajtsd.”
A népköltészet a magyar garabonciás alakja köré szövődő hiedelmeket őrzi még (hiszen a holló helyén a regösénekekben csodafiúszarvas, a mesés történetekben sárkány bukkan fel), s a „hosszú út porából köpönyeget vevő gyalogos garabonciásnak az a sorsa, hogy a mély és magas tudás birtokosaként elinduljon az emberek közé” (Toót-Holló Tamás).
Varázsgömbkorszak
Hogy a múltunk mennyire a „jelen” még, azt Lázár Ervintől tudom, aki a gyermekkorát varázsgömbnek nevezte. „Ahol még meséltek egymásnak az emberek, s a történetek főhősei, lehet, hogy már meghaltak, lehet, hogy még éltek, ámde a történet egyszer csak átment a szürreálisba vagy az irreálisba, és a legteljesebb természetességgel sétáltak a történetek a valóságból a mesébe, s mi, gyerekek, akik ezeket hallgattuk, teljesen komolyan vettük, hogy ez valóban így van! Mint ahogy azt is elhittük, hogy ha a forgószélbe belevágták a sarlót, akkor az öregasszony, aki sántított másnap, ő volt a boszorkány, aki forgószél képében végigsüvöltött a pusztán.”
S magam is hallottam a Baranya megyei moldvai csángóktól történeteket a sárkányokról, s meg voltak győződve arról, hogy még ma is léteznek. Vagy garabonciásokról (akiket jéggyőzőknek neveztek), akikkel a legtermészetesebb módon együtt éltek.
Demse Dávidné (Kodály Zoltán legszebb hangú énekes „adatközlője”) 1970-ben mesélte nekem Sásdon: „Ambrus Gyuri és Kertész András jéggyőzők voltak. Ha akarták, levették a felhőkről a jeget. Mind a kettő köpenyes kódus vót, s voltak nekik írásaik, tanulták írásokból, s ha akarták még a más emberek kukoricájukat is elvertették! Le tudták venni a nagy humályt az égről, s ha nem tiszta idő, akkor abban a humályban, sárkány van!”
A hétéves kígyó
„A sárkány, az a nagy kígyó. Ha hét esztendeig él a kígyó, s nem ütik meg, abból a kígyóból sárkány lesz, mint egy serempó, akkora! S megyen fel a humályba. Történt, hallja-e, hogy eccer a nap immá leszentült vót, vacsoráztunk. Kiültem, kinézek a temető felé. Há’, valami elment a fák felett nagy tüzesen. Úgy ijedtem hallja-e, hogy többöt vigyázkodtam, hogy ne lássam! Tüzes lüdérc vót. Nagy Bürge Mártonék – nagyon gazdag vót – vettek egy csikót, s az is futott, mint a bolond! Az asszon beléesett a ló sieggibe – meg is hótt!”
Egyházaskozáron pedig Máris György mesélte: „A kígyó, ha hét esztendeig nem lát embert, akkor nagyot nő! Ha lát, nem nő nagyot. Ha nagyot nő, úgy fütyül, mint egy ember. Halltam sokcor! Erdőben nagyon hallik. A jéggyőző nálunk Kolezsnénak testvérének embere vót. Volt egy vastag könyv, abból olvasott. S szaladott a hegyeken itt is, ott is, hogy elűzze a jeget. Benyúlt az övibe, kivett két lapocskát. Hát, lássuk, hogy emelkedik egy nagy felhő.
– Na lássátok, abban jég van, abban a nagy humályban, de én elhárítom! – mondja. Kigombolózott. Nem vót egy bog se rajta. Mondott mindent, aztán kiment a szőlőbe, s olyan záporesőt hozott le, hogy csurogtak a patakok! Utána az egész nép a templomba vót!
De ha jött a nagyidő, a nép bevágta a baltát az udvar közepibe, a fődbe. Akkor nem üt az istennyila!”
Visszakanyarodva a Lázár Ervin-i varázsgömbhöz, amiről az író azt mondta, hogy az összetartozásnak és együvé tartozásnak a kifejezője, én is elmondhatom, hogy a színházi előadás alatt varázsgömbben voltam, amely nélkül ugyan lehet létezni, de nemigen érdemes!