Hármójukat a finom, érzékeny vonalvezetés, a szatirikus, ironikus, olykor groteszkségig bátorkodó látásmód köti össze. Gaál Tibor nemzetünk íróit, költőit ábrázoló portrékarikatúráit úgy is szemlélhetjük, mint kísérletet halhatatlanjaink megismerésére. Eltűnődöm: ha irodalmár az ember, ha nem, József Attila vagy akár Weöres Sándor világának közelségében van valami fenyegető – végtelen szakadékba tekintünk.
Ha a középiskolás fokon elővezetett írói életrajzokat nézem, nem személyiségek vagy életpályák rajzolódnak ki, csupán torzók, karikatúrák. Gaál Tibor szándékoltan karikatúrában fogalmazza íróportréit, azaz a fenyegetettség érzete nélküli, afféle pajtási, haveri közelséget teremt hősei és a szemlélő között.
Gyulai Líviusz linómetszeteit, tollrajzait kiskorom óta ismerem, hisz sok könyvünk borítóján ott bumfordiskodtak figurái a Csizmás Kandúrtól Szathmári Sándor Kazohinia című antiutópiájáig. Munkái a sűrű, aprólékos vonalkázástól valamiféle őserdei burjánzást, bukolikus életörömöt sugároznak, ebből a sűrűségből bukkannak ki az egyszerre fanyarul és szeretettel, derűvel fogalmazott, tulajdonképpen karikatúraszerű figurák, gigantikus keblekkel, komikusan elnagyolt vonásokkal, hatalmas orrokkal.
A figurák elnagyoltságának és a környezet – sokszor már mániás – aprólékosságának összhatása olykor még egy csavart kap, például amikor a bumfordi hős egy anatómiailag tökéletesen ábrázolt lovon ül. Ha Gaál Tibor képeit a pajtáskodó kuncogás, úgy Gyulai Líviusz munkáit a harsány, falstaffi hahota érzete lengi körül – az embernek kedve támadna megpaskolni egynémely szereplő határozottan kontúrozott hátsó fertályát.
Bertalan Tivadar világa a legsötétebb: az ő humora sokszor akasztófahumor, látása gyakran bizarr, morbid. Ehhez persze közel kell lépnünk képeihez – első ránézésre és tiszteletteljes távolságból ugyan pofon sem tudnak ütni a munkák (a szándék olykor érezhetően ez), de elmélyülni sem tudunk bennük.
Megnyugtatom az olvasót: a bizarrság és a morbiditás ebben az esetben nem perverziót jelent, hanem például az emberi test destruálásának olyan ábrázolásmódjait, amit Giotto és Bosch freskóiról, oltárképeiről már minden gyerek ismer (ettől függetlenül jelen tárlatot inkább felnőtteknek ajánlom). Magyar Korpusz című munkájában megdöbbentően, megrázóan, brutálisan és profánul jelenik meg egyszerre a golgotai misztérium, a bűnbeesés és a nemzethalál képzete.
Természetesen valódi mesterként Bertalan Tivadar is fölkínálja más műveiben a feloldás lehetőségét: ha elolvassuk a fenti műtől nem messze álló abszurd egypercesét, újra megkönnyebbülve kuncoghatunk.
A kiállítás megtekinthető július 1-jéig a könyvtár nyitvatartási ideje alatt.