Akár a jó tollú író, aki pazarul bánik a szavakkal, Tóth István egy jó kezű grafikus, aki fényképszerű pontossággal is tud rajzolni – meg is mutatott egy arcképet, amely közelről is a fotográfia gyanújába keveredett –, ám most úgy érezte, váltania kell. Egy ösztönszerűbb, vadabb sorozatba kezdett, magyarán kiengedi a gőzt a sok hajszálpontos, aprólékos grafika után. Mostanában kevés szakmai munkát kap – mondja –, pedig úgy érzi, hogy ereje teljében van érzelmi és technikai szempontból egyaránt.
− Arra törekszem, hogy a képeim közérthetők legyenek, de nem szájbarágósak, ez illusztrátorszemléletemből is fakadhat – mondta a művész, aki szereti keverni a groteszket a humorral, a drámával, a fanyart az édessel és a sötétet a világossal, mert − mint folytatta − nem szereti az egyoldalú dolgokat, mert az élet egy kevert szirup, és így is próbálja ábrázolni.
− A grafikát és a vonalakat azért szeretem jobban a festészetnél, mert meghittebb műfajnak érzem, és részletesen ki lehet dolgozni a felületeket – tette hozzá.
Majd elővette az Útkeresők című képét és elmagyarázta, hogy a középen lévő erdőben minden egyes faágat külön-külön megrajzolt. A művészetében a kezdetek óta állandó motívum a haldokló, kopár fa, amely hanyatló természetet sugalmaz, de emögött nincs semmi ideológia, csak aggódás – fejezte be a mondatot.
A rajzolás számára meditatív tevékenység, mert akkor éli át újra az ábrázolni kívánt történeteket. Ezek sokszor évekkel hamarabb is megfogannak a fejében, van közöttük olyan, amit már tíz éve kieszelt, csak nem találta meg a hozzá illő technikát, vagy már más sorozatba kezdett és amíg nem fejezi be az újat, addig nem foglalkozik a régi ötleteivel.
Csak piszkozatszerűen, de mindig vázlatol, mert ha kidolgozza a legkisebb részleteket is, már nem élvezi az alkotást. − Sok vázlatot készítek, nem szeretem a kiszámíthatóságot, a grafikáim elemei pedig lépten-nyomon felbukkannak újabb képeken is – mondta, majd azzal folytatta, hogy a grafikában nem lehet blöffölni, de a festészetben lehet lódítani, mert bármikor el lehet maszatolni, el lehet tüntetni egy rossz foltot.
Ha nem absztrakt és lendületes vonalakkal dolgozik, hanem figuratívan rajzol és becsúszik egy hiba, akkor már nem lehet belejavítani. Felidézi az esetet, amikor az iparművészeti főiskolán pengével kiretusált egy hibát, a tanár pedig összetépte a rajzát, és csaknem kirúgták.
− Emiatt nem tudom elengedni magam, egyfajta grafikusszellem és a szakma tisztelete vezeti ceruzámat, egy tizedmilliméterrel sem tovább! – ismertette krédóját.
Szeret kitalálni technikákat is, például több napba is telik, amíg elkészíti saját alapozási módszerével a felületet. Vagy a sókerámiához hasonló anyagokkal kísérletezik és készít plasztikus, reliefszerű képeket a maga groteszk módján, mint a Konyhafőnök ajánlata vagy a Csali címűek.
Közben feladatokat is kap, nemrég a 170 éves Balatoni Hajózási Zrt. évfordulójára rajzolt két gőzhajós grafikát (Ól Galéria, Dörgicse), és az ’56-os emlékévre is készített egy képet, amelyet a szekszárdi Művészetek Házában állítanak ki.
Az ’56-os munkája már az új sorozatába illik. Visszatért a feketéhez és grafitszürkéhez, mert úgy véli, hogy ez sokkal színesebb, és több mindent mondhat el, domboríthat ki a sötétebb színekkel.
− Ritkán használtam színeket – például a színes fasorozatomban –, de gyorsan visszakanyarodtam, az csak egy kis kitérő volt − tette hozzá.
Most pedig szemügyre vesszük az emlékévre készült képet: a felső, szénfekete tömböt átszeli egy vékony piros vonal, majd kis fekete szünet után egy zöldben folytatódik. Ez alatt erősen, hullámosan megrajzolt vonalak borulnak egymásba.
− Az akkori káoszt jelképezi, az egymásnak feszülő elemeket, csoportokat, amin a korban élő ember nem tudott kiigazodni – magyarázza. A sötét felső felület a kor drámaiságát, reménytelenségét fejezi ki, a középső a lendületet, a harcot, az alsó, világosabb rész pedig a reményt, ami elillant.
A nemzeti színeket megszakítja a fekete lyuk – minden benne van a festményben, ami ’56 volt.