Nemrég – a díj történetében második alkalommal – amerikai író vehette át a Man Booker-díjat. Az 58 éves George Sanders számos műfaj, kötet és díj után mégiscsak elsőregényes szerző, a díjat és a díjjal járó 50 ezer font (körülbelül 18 millió forint) pénzjutalmat Lincoln in the Bardo című regényéért ítélték neki oda.
Az 1968-ban alapított Booker-díjat a Booker élelmiszeripari és nagykereskedelmi vállalat támogatásával hozták létre azzal a céllal, hogy az angol nyelvterület prózaírói is részesüljenek a francia Goncourt-díjhoz hasonló tekintélyű elismerésben. A kitüntetés korábbi földrajzi kötöttségeit – csak Nagy-Britannia, Írország és a nemzetközösséghez tartozó országok szerzői kaphatták meg – három éve eltörölték, azóta már csak az a feltétele a nevezésnek, hogy a jelölt művet angolul kell megírni, és a könyvnek meg kell jelennie Nagy-Britanniában is.
Ez a nyitás két okra vezethető vissza: az egyik a brit gyarmatbirodalom örökségének felszámolásával függ össze, a másik tisztán kapitalista megfontolás következménye. A posztkoloniális örökség bárminemű hangsúlyozása egyértelműen nem fér össze semmilyen progresszív törekvéssel, az ehhez kapcsolódó – egyébként ebben a vonatkozásukban teljesen feleslegesen aláhúzott – hagyománykövetés és -tisztelet pedig inkább legyen történelem, mint világítótorony.
Egy irodalmi díj pedig legyen progresszív, nem kérdés: az új és jó előrébb való, mint a régi vagy annak követése. Itt jön képbe a díj földrajzi kötöttsége (lásd fentebb), amelyből tulajdonképpen csak egyetlen angol nyelvű ország hiányzott: az Egyesült Államok. A nyitás (global expansion) nekik szólt, az észak-amerikai íróknak – Kanada és mások a nemzetközösség tagjai, azaz a díj alapításától kezdve számítanak rájuk –, és ennek meg is látszik a következménye. Ugyanis az elmúlt három évben, 2014-től kezdve a díjazottak fele már a nyitásnak köszönhetően kapta meg a Man Booker-díjat: az ausztrál Richard Flanagan (Keskeny út északra, 2014) és a jamaicai Marlon James (A Brief History of Seven Killings, 2015) után tavaly az amerikai Paul Beatty The Sellout című regényével nyerte el a díjat.
Ez az egész pedig az elmúlt években – különösen a díjátadó környékén – nem maradt minden visszhang nélkül az angol írók részéről, az amerikai írók ilyesfajta térnyerése erősen megosztja az írói szakmát: egyesek aszimmetrikusnak érzik a döntést – hiszen a nyitást nem követte hasonló gesztus az észak-amerikai díjak részéről –, mások értetlenségüknek és sajnálatuknak adnak hangot, hogy miért-e kishitűség az angol szerzők minőségével szemben, megint mások a haszonmaximalizálásra törekvő kiadók cégpolitikájának összeesküvés-elméleteit sejtik a dolog hátterében.
Tibor Fischer magyar származású angol író – aki Man Bookert még nem nyert – a The Guardianben megjelent polemikus publicisztikájában (Brit írók nem nyerhetnek amerikai díjakat, akkor az amerikaiak miért nyerhetik meg a Bookert?) a fentebb felsoroltakon túl behoz egy új szempontot is: mégpedig a megélhetését.
Írása egyik konklúziója, hogy egy nagyobb piacról érkező és egyébként vagy „lektűr” (a tavalyi győztes Paul Beatty), vagy világsztár kategóriába sorolható amerikai író (a nálunk is kedvelt, Nobel-díj esélyes Paul Auster vagy az idei nyertes George Sanders, akik egy-egy egyetemi előadásukért sem szégyellnek dollárezreket elkérni) ne vegye már el a lehetőséget angol – vagy a nemzetközösség perifériájáról származó – kollégáitól.
