Caballé nekem a crossover egyik remekművét jelenti, az opera és a pop olyan fúzióját, amelyről nem véletlenül állította Freddie Mercury, a Queen frontembere, hogy a közös koncertjük óta legszívesebben már csak operát énekelt volna. Jó néhányszor adták elő együtt a Barcelona album azonos nevű címadó dalát. Valahányszor eszembe jutott, mindig meghallgattam, megnéztem valamennyi fellelhető felvételt.
Most is, amint eljutott hozzám a szomorú hír. Nemcsak a dalt magát szeretem (Freddie Mercury és Mike Moran producer szerzeménye), hanem a látványt is. A karmester hosszú fürtjeit lángglóriába vonó fényeket, a lézerkardhoz hasonló világító dirigenspálcát, a két előadó változó, ám mindig pompás öltözékét. A férfi égszínkék öltönyét, derekán a széles selyemövet, a nő ruháján a csodálatos hímzés mintáját, a leheletkönnyű sálat, uszályt… Ahogy megfogják egymás kezét, mintegy erőt adva egymásnak az emberfeletti hangok kiénekléséhez, ahogy egymásra néznek, úgy, hogy találkozik a tekintetük és úgy is, hogy a másik éppen elnéz a távolba.
A pillanatot, amikor Freddie kezet csókol… mindig ugyanakkor, ez tehát a betanult, begyakorolt koreográfia része. De van olyan előadás, amikor ezt az első kézcsókot követi egy másik, egy láthatóan spontán, és van, amikor a dal végeztével egy puszit kap az énekesnő, mert muszáj megkapnia, mert mindkettőjüknek rendkívüli a pillanat. A férfi boldog, mert kacérkodik az operaénekléssel, és a világ egyik legsikeresebb, legelismertebb művésze mellett kap lehetőséget, ráadásul úgy, hogy Caballé kérte fel, írjon dalt a szülővárosáról.
A bel canto koronázatlan királynője egyaránt örömmel énekelt barokk operaáriát és spanyol népdalt
Fotó: Reuters
A nő is boldog, mert énekelt ugyan minden világklasszis tenorral, de ezt a dalt ő kérte, ezt érte és neki írták, ráadásul a duett ráeső sorait anyanyelvén énekeli: „Por ti sere gaviota de tu bella mar” („Galamb leszek szép hazámból”), szól a dal, zúdul a világra. A sors kegyetlensége, hogy az 1992-es barcelonai olimpiai játékok hivatalos dalának választott művet Freddie Mercury előző évi halála miatt már nem tudták együtt előadni az olimpiai megnyitón.
Ha azt hallom: Montserrat Caballé, nekem azt jelenti: Lucrezia Borgia. Az opera-énekesnő a kedvenc történelmi személyiségem és kedvenc Donizetti-operám címszerepével robbant be a köztudatba 1965-ben a New York-i Carnegie Hallban, egy beugrásnak köszönhetően. De ezzel a szereppel debütált a milánói Scalában is, öt év múlva. 1974-ben két Verdi-opera címszere-
pét – Aida, A szicíliai vecsernye –, Bellini Normáját és Adriana Lecovreur-t Francesco Cileától énekelte el sorrendben Barcelonában, New Yorkban, Moszkvában és Milánóban, ezért jogosan tartják ezt az évet és ezt a teljesítményt karrierje csúcsának. A bel canto koronázatlan királynője volt, aki ugyanazzal a művészi igényességgel, szakmai alázattal és látványos örömmel énekelt barokk operaáriákat és katalán, illetve spanyol népdalokat.
Ha azt hallom, Montserrat Caballé, az nekem fájdalmat és lemondást jelent, mivel másfél évtizeddel ezelőtt nem jutottam el a Szegedi Szabadtérire, hogy élőben láthassam és főleg meghallgathassam. Most pedig már csak a felvételek maradtak. „Suenan las campanas” – zúgnak a harangok, Maria de Montserrat Viviana Concepción Caballé i Folcot ma temetik.
