A Teljesen idegenek (2016) című filmjéhez hasonlóan – amelyből nemsokára Goda Krisztina készít magyar remake-et – A hely című új mozgóképes dolgozata is egyetlen helyszínen játszódik, de ezúttal nem egy lakásban vagyunk, hanem egy tipikus olasz kávézóban. Az egyik asztalnál egy életbe belefáradt arcú, szomorú szemű, szakállas férfi ül – ha egyszer készül amerikai feldolgozás, ajánlanánk a szerepet Hugh Laurie-nak, perfekt választás lenne –, se neve, se története, se sorsa, véleménye és erkölcsi állásfoglalása is alig, viszont van egy nagy füzete, amelybe folyamatosan jegyzetel, és amelyből időnként kiolvas egy-egy feladatot, amit a hozzá fordulóknak teljesíteniük kell.
Sorskönyve – és így a film forgatókönyve – nem ismer mértéket, Genovese az emberi lélek döntés- és határhelyzeteit ezúttal nem a hétköznapiból kiindulva vezeti le, hanem a fekete humor felé kacsingató szélsőségek kihívásaival állítja szembe. Férfiúnk ugyanis – legyen akár ördög vagy isten embere – minden hozzá forduló kívánságát teljesíti, ha amaz kiáll egy általa támasztott próbatételt, teljesít egy sorsfüzet által kijelölt feladatot.
A haldokló Alzheimer-kóros férje egészségét kérő kisnyugdíjas nénike így kapja azt feladatul, hogy készítsen pokolgépet és robbantson fel egy kávézót, egy látását visszanyerni akaró vak fiú, hogy erőszakoljon meg egy nőt, egy rákos fia életét kérő apa, hogy öljön meg egy másik gyereket, egy őrülten szerelmes férjet kívánó ifjú ara, hogy tegyen tönkre egy házasságot, egy Istenhez a visszautat óhajtó apáca, hogy foganjon gyermeke és így tovább.
A hely felépítményének első része főleg arra épít, hogy a boldogságot egymondatos kívánságban összefoglaló hétköznapi emberek hogyan néznek szembe önnön lelkiismeretükkel: mit adnának meg azért, ha bármit megadnának, hogy kívánságuk teljesüljön, és ugyanakkor mit nem? És ha e kettő egymásnak feszül bennük – ahogy egy megállíthatatlan erő nekifeszül egy áthatolhatatlan falnak –, akkor mit élnek át az odavezető út során, mik erkölcsi feloldásaik vagy gátjaik mozgatórugói? A kávéházi hősünkhöz rendszeresen visszatérő kliensek ezen állomásokat és az ezekhez kapcsolódó érzelmeiket beszélik el hosszabban vagy rövidebben – ő pedig szorgosan jegyzetel, és egyre fáradtabban néz a szemükbe.
A hely aztán – szükségszerűen vagy erőltetetten – fordulatot vesz. Elkezd összeállni a kép nekünk, és ugyanakkor elkezd minden kívánság és emberi sors egymással összefüggeni. Mi már tudjuk, amit a szereplők nem, és ez a tudás megbontja a film misztikáját is: a krimibe áthajló történetben az emberi lélek krízisének rezdüléseiről átkerül a hangsúly egyfajta minden mindennel kapcsolatban van hálózatos logika felé. És ahogy ennek krimis zsánerszabályai felé elmozdul a forgatókönyv, úgy már nem a szereplők lélektani drámája érdekel minket, hanem azért izgulunk, hogy miként intézik vagy nem intézik el egymást, mi lesz velük.
Paolo Genovese így fokozatosan lejjebb viszi a tétet: a megcsikorduló és hosszan velünk maradó morálfilozófiai vagy sorsteológiai alapkérdések feltétele és nyitva hagyása helyett csak tenyerünk izzad egyre jobban, ahogy sűrűsödik a hálózat és fokozódik az izgalom.