– Sosem hagyom abba a műfordítást. Nemsokára kiadják az Európa Kiadó gondozásában az új Puskin-összest, ezt legutoljára 1965-ben cselekedték.
– A lágerben tanult meg oroszul?
– Hét évig laktam oroszokkal a lágerben, jó viszonyom volt velük. A lágerkontingens fele szovjet állampolgár volt, de ezeknek kevesebb mint fele volt orosz. Egyik barátom amikor látta, hogy érdeklődöm a versek iránt, egy Lermontov kötetet hozott a láger könyvtárából. Tőle tanultam meg igazán oroszul és a verseinek üteme révén hangsúlyozni a szavakat.
– Tréfásan azt szokta mondani, nem ártatlanul vitték el, hanem jó okuk volt rá.
– Erre büszke vagyok. Három barátommal egy ifjúsági szervezetet alapítottunk, amit országosan ki akartunk terjeszteni, hogy megindítsuk a partizánharcot. De a nyíregyházi sejtünk miatt lebuktunk. Szovjet katonákat fegyvereztünk le, lőszervagonokat raboltunk ki, emlékműveket robbantgattunk.
– Hogyan buktak le?
– A nyíregyháziak még nálunk is fiatalabbak voltak, állandóan fegyvereket kértek tőlünk. Egy alkalommal az egyikünk a ballonkabátja alatt átvitt egy Mauser puskát és egy bőröndöt tele tölténnyel Nyíregyházára. Odaadta nekik, de ahogy kilépett tőlük, a kis buták jegyzőkönyvet csináltak, hogy XY bajtársainktól ilyen és olyan fegyvert kaptunk. Még pecsétet is nyomtak rá. Utána elmentek röpcédulát terjeszteni, elkapták őket, házkutatást végeztek és már jöttek is értünk Mátészalkára. A magyar rendőrség tartóztatott le kettőnket Domahidy Lacival, átadtak a szovjeteknek, de mi azt bizonygattuk, hogy csak egy hazafias szervezet vagyunk. No, de akkor minek kell a sok fegyver? – kérdezték. Akkoriban egy kis fegyverraktár volt a lakásom, Mátészalkán a Bethlen utca 20-ban.
– Nem volt idő elmenekülni?
– Albérletben laktunk. Amikor értünk jöttek, a harmadik fő szervező, Tóth László éppen jött megbeszélni a legközelebbi ,,kifutást„. Amikor látta, hogy a házunk előtt két gyanús alak nézelődik, gondolkodás nélkül átszökött Romániába, a Zilahon élő rokonaihoz. Kettőnket bevittek Debrecenbe és megkezdődött a kihallgatás. Az oroszok egy ujjal sem nyúltak hozzánk. Vallattak bennünket, úgy tettek mintha el is hinnék a vallomásunkat és diákcsínynek minősítenék a dolgot. Három hónap után kiengedtek, miután elmentünk, még utánunk kiabáltak és egy vekni kenyeret adtak nekünk. Megfigyeltek és 1947-ben tartóztattak le végképp. Felhoztak Pestre. Ekkor történt életem egyik legszerencsésebb fordulata. Június legelső napjaiban kezdődött a kihallgatás és szeptember elejéig tartott, de közben nagyon érdekes hírt tudtunk meg: augusztus elsejétől a Szovjetunióban eltörölték a halálbüntetést.
A József Attila-díjas alkotó Ajaz Giljazovról rajzolt tábori portréi a tatár író könyvében is megjelentek
– Ez valóban gondviselésszerű. Tehát irány a láger?
– Októberben indultunk, hosszú heteken át, iszonyatos fagyban vittek bennünket fűtetlen marhavagonokban Cseljabinszkig. Január nyolcadikán érkeztünk meg a lágerbe és ott tudtuk meg, hogy január elsején visszaállították a halálbüntetést. Mi már el voltunk ítélve, így ez bennünket már nem érintett. De mégis hátborzongató volt. Az első helyen egy évig voltam együtt köztörvényesekkel, utána elrendelték, hogy a politikaiakat el kell választani tőlük, ezért Karaganádba vittek, ott egy 20 000 fős lágerbe kerültünk. Nagyon kemény volt az első év. Gyáralapokat ástunk, lefagyott a lábujjam és 44 kilósra fogytam. Rögtön kórházba fektettek. És csak egy év telt el, még 19 év volt előttünk. Ekkor derült ki a rejtett tehetségem: tudok rajzolni. Soha életemben nem rajzoltam többet egy átlagos gimnazistánál. De Tóth Lali unszolására, életemben először, elkezdtem portrét rajzolni minden előtanulmány nélkül. Remekül sikerült.
– Gulági portrérajzoló lett?
– Odajött hozzám egy öreg orosz és azt mondta, tíz éve jött el hazulról, azóta az otthoniak nem kaptak róla semmit, megkért, rajzoljam le. Majd rengetegen jöttek. Ezek után munkára már nem hajtottak, hiszen mindenki portrét akart. A szpászki lágerben egy ukrán kért meg, hogy picit több hajjal, kevesebb ránccal és rendes ruhában rajzoljam le, mert nem akarja, hogy a családja sajnálkozzon. Elkezdtem rajzolni hajjal, kisebb ráncokkal és nyakkendős, fehér-inges zakóban. Hát ti mit csináltok? – kérdezte szigorúan a smasszer a hátam mögött, majd elmondta, hogy a lágerben tilos a portrérajzolás, mert propaganda a láger ellen. Hozzá fordultam és azt mondtam neki: parancsnok polgártárs, ha ezt a képet otthon megkapják, holnap mindenki a lágerbe igyekszik. Ez az ukrán kolhozparaszt az életben nem látott nyakkendőt, fehér inggel. Az őrkatona elgondolkodott, majd azt mondta: mondasz valamit. Öt perc múlva hívtak a barakkvezető szobájába, aki szintén megkért, rajzoljam le. Ezután már hordhattam picivel hosszabb hajat és vászonpapucsot, a civil ruhát is elnézték.
– Itt találkozott a tatár Szolzsenyicinnek nevezett Ajaz Giljazovval.
– Igen, de már a legvégén. 1953-54 fordulóján ismertem meg és májusban már ki is szabadultam. Négy hónapot töltöttünk együtt, felfedeztük egymásban az értelmes embert, őt az egyetem első évfolyamáról hozták el. Akkor már olyan lágerben voltam, ahol emberi életet élhettünk. Hallgathattuk a rádiót, vetítettek filmet, tudtuk, nemsokára jövünk haza. Ajazzal megbeszéltük a tatárjárást is, Magyarországra is meghívtam, de hadsereg nélkül. Jókat derültünk ezen. Őt kétszer rajzoltam le, egyszer olyannak amilyen volt, és olyannak, amilyen lehetett volna, ha nem tartóztatják le. Ez van az új kötet borítóján is. Ajaz könyve azért fontos, mert tudom hogyan viszonyultak a lágerhez az oroszok, ismerem a miéinket, a németeket, de oroszországi kisebbséget még sohasem hallottam nyilatkozni a gulágról. A tatárok 1994-ben rögtön a Szovjetunió szétesése után elkezdtek fellélegezni és alkotni. Kazany álomszép város lett.
– Tavaly járt is ott. Miért?
– Ez egy gyönyörű történet. Van egy kedves orosz ismerősöm, aki orosz létére jól beszél magyarul, idegenvezetőként dolgozik Budapesten. Tavaly augusztusban feltett oroszul az internetre egy nagy anyagot a munkásságomról. Erre találtak rá Tatárországban is, és a kazanyi egyetemről telefonáltak, hogy kapcsolatba szeretnének lépni velem. Levelet írtak, amelyben elmondták, kiadásra készítik elő Ajaz Giljazov válogatott műveit, két hónappal azelőtt készült el az Imádkozzunk című önéletrajzi regényének oroszra fordítása. Azt is megtudtam, Ajaz több ízben keresett engem, de sikertelenül. A kötetben található a 63 évvel ezelőtt a volinkai lágerben általam készített két portré is Ajazról.
– Szóval ön sem tudott a rajzokról.
– Az égvilágon semmit. Kísérteties érzés volt látni. Rögtön kapcsolatba léptünk és hosszadalmas beszélgetés után felvetették, írjak előszót a kötetéhez. Természetesen vállaltam és Ajaznak címzett levelet írtam. Ez annyira megtetszett nekik, hogy meghívtak Kazanyba. Tavaly októberben jártam ott a feleségemmel. Leírhatatlan az a szeretetet és figyelem, amit a családtól kaptunk. Négy napot töltöttünk a városban, találkoztunk Ajaz özvegyével és három fiával Iszkanderrel, Rasattal és Manszurral. Fogadott bennünket a Kazanyi Egyetem, ahol átadták nekem az Ajaz Giljazov Alapítvány megtisztelő emlékplakettjét, találkozónk volt az Írószövetség elnökével és elnökhelyettesével, interjúkat készített a helyi, illetve az összoroszországi média is.
– Mikor kapta meg a kéziratot?
– A könyv még nem volt kész, a nyomdai levonatot a repülőtéren az indulás előtt azért adták, hogy én is elolvashassam. Amikor hazajöttünk, meglátogatott Nagyné Pintér Jolán, a GULÁG-okban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány elnöke, valamint Kovács Emőke történész, a Gulág Emlékév bizottságának szakmai vezetője. Ekkor merült fel a magyar nyelvre fordítás ötlete. A fordításhoz és kiadáshoz a szükséges összeget a Gulág Emlékév bizottság adta. A feltétel az volt, hogy február 24-ig, a Gulág emléknap előestéjéig a kiadványnak készen kell lennie. Kevés időnk volt, de kiváló fordítóink és egyéb szakembereink odaadó munkája miatt határidőre elkészült a könyv.
– 1956-ban milyen volt kint lenni a Szovjetunióban?
– Akkoriban tűzoltóparancsnokként dolgoztam Kazahsztánban egy Karaganda melletti kis bányásztelepen. A helyi lapokból értesültem az eseményekről, amelyek fasiszta csőcseléknek nevezték a forradalmárokat, de tudtam az igazat is, ugyanis az Amerika hangja magyar adását zavartalanul lehetett fogni Kazahsztánban. Esténként megtelt a lakásom egy tucatnyi emberrel, és tolmácsoltam a rádióadást. Akkoriban én voltam a legnépszerűbb ember Kazahsztánban. Így éltem végig a 12 napot, borzasztó volt a bukás. Az vigasztalt, hogy hazamehetek, bár inkább annak örültem volna, ha győz a forradalom, és talán már sohasem látom meg a hazámat. 1960-ban a semmibe jöttem haza, mindenből kisemmizték a családomat, elvették a házunkat,a földet. Húsz éven át szinkrontolmácsként dolgoztam.
– Az asztalon lévő kötetnek Furcsa szerelem a címe. Miért?
– A Moszkvai Magyar Intézet meghívására előadást tartottam 1993-ban, ahol a kulturális miniszterhelyettes mondta: „Galgóczy Árpádot, Sztálin elvtárs nem azért hozta el ide, hogy nyelvet tanuljon és szakmára tegyen szert. A Cseka tudta mit cselekszik. Galgóczy úr kibírta, átvészelte és azzal foglalkozik hosszú évek óta, amit Önök most hallhattak, azt hiszem, hogy minden tisztes orosz ember egyetért, mikor földig hajolva kérek bocsánatot.” Ezután megkérdezte, hogyan tudtam emberként megtartani őket az emlékezetemben. Elmondtam, hogy az orosz nép és a bolsevista rendszer nem azonos. Megszerettem az orosz irodalmat és az orosz embereket. „Furcsa egy szerelem – válaszolta.” Én meg örültem, hogy a fordításgyűjteményemnek címet találtam. Kecskemét és Hódmezővásárhely után, június 16-án 18 órától Budapesten is bemutatják a könyvet a Vigyázó Sándor Művelődési Házban, ahol a Kazanyi Egyetem docense, Khabutdinova Mileusha, Ajaz Giljazov hagyatékának gondozója is jelen lesz.
