Nem mindennapi élmény volt. A pódiummá előléptetett nappali, kevés berendezéssel (asztal, rajta papírlapok, könyvek, labda, hátul szék, hifitorony) szolgálta a játszóteret. Ahogyan a színész meg-megállva, összegörnyedve, lelkesen és lemondóan, az élete lobogásában és a halál felé menetelve a szoba padozatát tapodta, maga az időutazás volt.
A perzselő szerelmet, magyarságának fájó sebeit, a gyermek nélküli síró magányt, a magyar irodalmi élet furcsaságait, a Gogával való ütközését emelte láthatóvá. Nagyváradot, Párizst, Budapestet, a betegség révén meglopott, és mégis édes, keserűen édes életet idézte meg, amelyben – ezer mozaikkocka mellett – fölfokozott fájdalomként jelentkezett Ignotus fanyalgó kritikája, és gyógyírként hatott az elbitangolt világjáró fiú Édessel való kapcsolata.
Újságcikkek, naplók, levelek, a publicisztika és a magyar költészet gyöngyszemei úgy olvadtak egybe eme varázslatos nyolcvan percben – a valódi színházzá előlépett monodráma bravúros összekovácsolása Szugyiczky István érdeme –, hogy csak bámultuk a hangulat- és alakváltoztató játék megannyi percét. Átvállalt emberség-játékunk próbáját. Persze, ebben nagy része volt a magyar ugart látomások látomásaként egyszerre fölemelő és szétszabdaló írói szövegnek. Ám, hogy mindez, a drámai pontokat is kiemelve, egyféle szabadságszimfóniává tágult, Bogdán Zsolt értelmező játékának, jellemkiemelő érzékenységének köszönhető. Adyja, mintha a színész magára ragasztotta volna a Nyugat halhatatlanjának maszkját, bódult volt és friss, az eszét ékszerként villogtató és az életbe belefásult Ember. Ahogyan a szöveg diktálta, pillanatról pillanatra új arcot mutatva, egyre mélyebben merült bele – akár illúzió volt, akár valóság – a halált megelőző kozmikus szeretetlenségbe.
Bogdán szerint, s ezt kíméletlen következetességgel mutatta játéka, megidézett hőse akár boldog volt, akár boldogtalan, mindvégig az Élet keresztjén lógott. Magyarságélménye, megfeszítettsége ama Megfeszített sorsát idézte. A szobát-színpadot bekalandozó művész, szövegértelmezésében gyakorta egy-egy nézőt vizslatva, az Ady Endre-i utat tette hitelessé. Testjátéka virtuóz hangulati kiegészítő elemként funkcionált. Ha kellett, palack-hengeren egyensúlyozott, ha az értelmezési gesztus úgy kívánta – az eltiport gránátalma pirosa például a háborúban elesettek vérét szimbolizálta –, leleménnyel adózott a szöveg fenségének.
Bogdán Zsolt, a kolozsvári Állami Magyar Színház művésze evvel az Ady-műsorral – ne hangozzék nagyképűen – Latinovits Zoltán magasába, Latinovits közelébe emelkedett.
Örömünk teljes, további életpróbáló feladatokat!