A legó fröccsöntött műanyag építőkockás játék az elmúlt évtizedek legnagyobb találmánya volt, már ami a gyerekszobák világát érintette. A végtelen variációban összerakható kreatív csomagokból megszülető járművek, épületek, városok és az azokat benépesítő kis figurák megannyi gyermekkort töltöttek tele egymáshoz jól illeszthető fantázia-építőkockákkal, legyen szó akár a szőnyegen felépített rózsaszín babaházról, akár a kerti homokozóban lejátszott sivatagi kalandról.
A Lego sokáig őrizte teljes függetlenségét, nem érdekelte semmi és senki, csak önmaga belső logikája. Mindegy volt, hogy éppen milyen film fut a moziban, milyen játékot adnak a gyorséttermi menü mellé, hogyan gondolkodik narratív műfajokban a többi játékgyár, a Lego töretlen népszerűségének zenitjén haladt előre saját törvényei szerint.
Aztán az ezredforduló környékén megváltozott valami, és elindult a nagyipari franchise-gyártás. Tévés mesék, mozifilmek, konzolos és számítógépes játékok kerültek ki sorra a tervezők asztaláról, másik irányból pedig a nagy márkák mind megkapták a maguk legófilmjeit és -figuráit.
Így készült el szinte mindenhez legóváltozat. A szinte minden pedig tényleg azt jelenti, amit jelent, szinte mindent: a Scooby Doo, a Simpson család, Marvel és DC képregények hősei, Indiana Jones, Csillagok háborúja még szinte evidens lenne, ahogy a Lego saját márkáinak megfilmesítése is (Bionicle, Ninjago), de például az 1975-ben bemutatott kultikus angol Gyalog Galopp című film legóváltozata már egészen érdekes, szemöldökfelhúzós belátásokig kell vezessen (Monty Python & the Holy Grail in Lego, 2001).
A számtalan legófilmnek megvan a maga rajongói köre, akik élvezik a se füle, se farka, teljesen öncélú, kikacsingatós, popkulturáis utalásokkal gazdagon teleaggatott posztmodern humort (ha pontosabbak akarunk lenni, akkor ez a típusú humor az animációs filmekben, a Shrekben jelent meg először), az egyszerre animált és „legóságukat” mégis megőrző figurák sajátos báját és tulajdonságait (pl. egy leszakadt kéz ugyanolyan értékkel bír, mint a valóságban: egy mozdulattal és minden következmény nélkül visszapattintható), és el tudnak attól tekinteni, hogy tulajdonképpen egy egész estés reklámfilmet néznek.
Ilyen az új darab, a Charlie Bean, Paul Fisher és Bob Logan rendezte A Lego Ninjago film című amerikai–dán családi animációs mesefilm is minden ízében. Ezúttal kicsit a Távol-Keletre megyünk, van kungfumester, nindzsák, antinindzsák, mester-tanítvány reláció, apa-fiú elfogadási fejlődéstörténet, legyél önmagad-filozófia is dögivel. Jópofa az egész, de öt perc után nemcsak fárasztó, hanem káros is: egy gyerekeknek szóló, otthon is megtalálható játékfigurákkal még szegényes fantáziával is újrajátszható mesefilm miért a reflektálatlan és parttalan akciófilmes erőszakot állítja középpontba?
Hol marad az a fajta bölcsesség, ami például a Kung Fu Panda mindegyik részét mélyen és szerethetően átjárja? Miért ez a cinizmus a készítők részéről? És erre az sem mentség, hogy a Lego filmjeinek legtöbbje ugyanilyen, a közönség pedig zabálja – máskülönben minek gyártanák futószalagon.