Ugye sok mindenre gondolt már a sörrel kapcsolatban (és jóval kevesebb vagy vérmesebb mindenre a sörnek okán), de arra nem, hogy otthon is megfőzheti? (Figyelem, a kérdés nem a profi otthoni sörfőzőknek szól, akik nyilván csak úgy hemzsegnek az olvasók között, hanem az átlagembernek, akiből viszont alig akad néhány.)
Nekem, bevallom, soha nem jutott eszembe ez a gondolat, meg hát lusta is vagyok, mint a bűn (azt szeretem, ha leülök a nyári kertben, odajön a pincér, letesz elém egy korsó sört, a fülembe duruzsolja az aznapi menüt és italt is ajánl mindegyik fogáshoz – persze, nem, csak szeretnék Krúdy-hős lenni), ezért igen lelkesen – mint amatőr a cefrézési eljárásra – vetettem rá magam Mucha Attila Így főzök sört a konyhában című, gyönyörű képekkel illusztrált, elegáns kivitelű könyvére.
Mert főztünk mi már pálinkát nagyapóval (ahol a friss párlatot azonnal meg is kóstolhattam – tessék, jöhet a Gyámhivatal meg a Családvédelem) gyermekkoromban, (jobb szó híján) csináltunk bort is (nem a legjobb szőlőből, az tény, igaz, nem is ez volt a cél…), de sört otthon még nem főztünk. Nem is csoda, gondoltam, mikor még csak gyorsan átlapoztam a könyvet, mert irtó macerásnak tűnik – legalábbis a képek és a beleolvasások alapján: ezer helyről kell beszerezni az alapanyagokat, ide-oda öntögetni mindent, az egész konyhát lelakni (látnák, mit szól ehhez a feleségem!), és a végeredményt esetleg ki kell dobni (ahogy a szerző írja megejtő őszinteséggel az előszóban: „Egyszer például hetven üveget kellett kiöntenem, de tapasztalataimból tanulva legalább megírhattam ezt a segédanyagnak tekinthető kiadványt”).
De aztán alaposabban is elkezdtem olvasni, és rögtön a 11. oldalon találkoztam egy szójátékkal – márpedig egy jó szójátékkal engem bármikor le lehet venni a lábamról. Így szólt: „Honnan tudjuk, hogy a keselyű már nem pilseni? Mert a keselyű még ale.” (Angolszakosok és Edda-rajongók figyeljenek – vagy inkább dugják be a fülüket.) Felvillanyozva lapoztam tovább, az elméleti részeket – amelyektől mindig elgyöngülök és szédülni kezdek – egy könnyed hoppával átugrottam, és egyre inkább szégyenkezve kortyolgattam a dobozos sörömet, amely oly tökéletesen hangsúlyozta ki proli-mivoltomat az otthon sört főzők nagyúri rendjével (kasztjával?) szemben, hogy az már fájt – szóval csendesen olvastam, amikor rátaláltam a másik kedvenc részletemre, amely a „Tíz érv az asszony előtt, hogy otthon főzzél sört” címet viseli, és amelyiket most idézni fogok: „1. Eddig is azt mondta, jó lenne, ha többet lennél a konyhában. 2. Az otthon készített sör olcsóbb, mint a bolti. 3. Főzés közben lefoglalod magad, ezalatt ő nézheti kedvenc sorozatát (miközben vasal). 4. Addig sem azt magyarázod neki, hogy ilyen meg olyan sörök. 5. Amíg otthon iszod a saját söröd, addig nem a kocsmában ülsz. 6. Ahány kóstoló, annyi ok egy házibulira a barátokkal. 7. Az após is szereti a sört. 8. Elmondhatja a barátnői előtt, hogy az ő ura magának főzi a sörét. 9. A sörélesztőnek bőrmegújító hatása van, hasznos a pattanásokra, valamint erősíti a körmöket és a hajat, csökkenti a hajhullást. 10. Más jótékony élettani hatásai is vannak. Sose halunk meg!”
Ezek közül persze a 3. és a 6. pontot ebben a formában azért nem merném mondani otthon, de a többi rendben van. Kicsit meglepett (pedig dolgoztam a közigazgatásban, nem is értem, hova tűntek a reflexeim, és meg tud lepni bármi is), hogy milyen komoly bejelentési kötelezettséggel jár viszont az otthoni sörfőzés. A szerző így eufemizál: „Csupán (! – felkiáltójel tőlem, NKZs) annyi a dolgunk, hogy az állandó lakhelyünkhöz tartozó vámhatóság részére a főzés előtt legalább három nappal egy értesítést küldjünk, postai úton, faxon vagy e-mailben. Az értesítésnek tartalmaznia kell néhány adatot a főzés körülményeiről: (…) az előállító nevét, az előállító lakcímét, az előállítás címét, ha a lakcímtől eltér, és az előállítani kívánt sör mennyiségét.” Mi mindent kell tudni, ugye, jó napot kívánok, Örkény úr.
Az előkészületek során felsorolt eszközök hallatán – huszonhét literes ipari, rozsdamentes acéledény, amiben felfő huszonöt liter víz, aztán egy szintén „huszonhét literes műanyag erjesztőtartály műanyag csappal, kotyogóval”, keverőlapát, hőmérőszalag, fajsúlymérő, sűrű szövésű zsák – feleségem kifejtette, hogy addig nem főzhetek sört, amíg annyi sört nem főztem, aminek az árából veszek magamnak egy külön sörfőző lakást. De hiszen ez huszonkettes csapdája!, kiabáltam az acéledényemmel a kezemben, miközben a fajsúlymérőmet babráltam, mire ő csak gúnyos mosollyal kidobta az ablakon a sűrű szövésű zsákjaimat.
Úgyhogy csorgó nyállal végigolvastam a könyvet (van itt részletes, fényképekkel felturbózott leírás a főzésről, sörreceptek és sörkorcsolya-receptek, sőt sörjátékok is, egészséges elvágyódás fejlettebb sörkultúrájú vidékekre, és szépirodalmi igénnyel megírt esszéisztikus elmejátékok is!), együtt örültem és izgultam Mucha Attilával, cuppogtattam kóstoláskor (köszi a remek fotókért, tényleg!), és elméletben – oké: lélekben – együtt főztem vele. Még így is nagy élmény volt (és egyszer úgyis megfőzöm, meg én, a komlóját neki!), pláne mikor ilyeneket olvastam: „…azok az illatok, amik sörfőzéskor szabadulnak fel, és az érzés, ahogy először nyitottam fel első, saját kezűleg, otthon főtt sörömet, megfizethetetlen. Minden másra meg ott van az a hogyishíjják!”
Mucha Attila: Konyha, sör, főzés – Így főzök sört a konyhában. Athenaeum Kiadó, Budapest, 2016.