A betelt idő egyszerre múlt, jelen és jövő, a síkok egymásba csúsznak, az idők betelése az apokalipszis – a szó nem világvégét jelent, ahogyan az a köznyelvben elterjedt, hanem kinyilatkoztatást. Természetesen, ha a kinyilatkoztatást hajlandóak vagyunk fölvenni, azzal óhatatlanul le is tesszük, amiben addig voltunk. Ez történik a Merre tartasz, Ember? című másvilági tragikomédiában is, amelyet Szepes Mária művei alapján írt, rendezett, és koreografált Jaross-Giorgi Viktória. A darabot nagy sikerrel mutatták be a Centrál Színházban, az alkotók most a Szentendrei Teátrum-béli, pénteki előadásra próbálnak, vagyis abba a városba viszik el Szepes Mária szellemiségét, amelyet áthat Hamvas Béla géniusza – a két mester egyébként komoly barátságot ápolt egymással.
Ha a bevezetőből az olvasó úgy véli, hogy a Merre tartasz, Ember? valami színész- és játékellenes, formalista szájbarágás, nagyon téved, Jaross-Giorgi Viktória hármas szerepkörben, íróként, rendezőként és koreográfusként is hagyja játszani, élni, tombolni alkotótársait, másképp nem is lenne esélyük a Centrál Színház koncentrált, zárt tere után szabadtéren is megnyerni a közönséget, ahol természetesen se zsinórpadlás, se tréger, kevesebb a technika, szétterülőbb a nézőtér, ahová majd csillagos, nyári estéről korzózik be a publikum, hogy aztán katartikusan ledózerolják az egóját.
Az előadás bővelkedik egyszerre röhögtető és megkönnyeztető pillanatokban, az egyszerre itt szó szerint értendő, a szerző elképesztő sűrűséggel pakolja egymásra a szimultán valóságrétegeket, Szirtes Edina Mókus élőben loopolt énekhangja, hegedűjátéka, tapsikolása és hangicsálása mondatról mondatra ellenpontoz vagy támaszt alá, Karcis Gábor képei orgiaszerűen ömlenek ránk a vetítővászonról (a projektort ugye szeretik a rendezők, mert olcsóbb, mint a díszlet, de kevesen tudják szervesíteni a játék egészével, itt ez végre megtörténik, nem pótlékot, hanem szinte folyamatos fényfestést látunk). Ötletes kellékben sem szegény a játék, a főhős lelkének pokla mindent beterítő fekete nejlon, a házassági jelenetben egyetlen, a Férfi nyakláncán lógó gyűrű kerül föl egymás után mindkét fél ujjára, hogy aztán mindkettőről le is kerüljön, kész-passz, el van intézve, démonok adják Férfi és Feleség kezébe a sztereotip toposzokat: borosüveget és partvist.
Almási Sándor Férfija Peer Gynt-i figura – csak éppen ő talál is valamit szegény Ibsen hagymahéjai alatt. A világba vetett intellektuel vergődésében visszaköszön Raszkolnyikov, Sztavrogin, Antoine Roquentin (Sartre Undorának hőse), de akár Bánk bán alakja is (mikor László Zsolt játszotta Vidnyánszky rendezésében). Nyakó Júlia Mestere egyszerre fölényes és mélységesen emberi, olyan nyugodt erő árad belőle, hogy visszaveri a reflektorfényt a képünkbe. Kakasy Dóra Felesége kevés időt kap, hogy fölvillantson valamit a mindenkori nőből, de azt jól kihasználja, házastársi kisreálduettjét Almásival bármelyik Sztanyiszlavszkij-köpönyegbéli színházcsináló megirigyelhetné. Csak épp ott vannak a szintén konstans jelenlétű démontáncosok, akik ösztönről ösztönre, vágyról vágyra rángatják hőseinket, a ma merésznek ható gesztus pedig a szakrális színház módszertana: a szereplő motivációja nem elvont direktori koncepció, hanem egy másik szereplő által eltáncolt, eleven entitás.
A nagy kerék forog-forog, és mi önfeledten, sírva-röhögve forgunk, amíg a végső táncban könnyeink fehér izzásáig nem lassulunk vele.