Caroline Solé egészen felkavaró ifjúsági regényt írt; nem is csoda, hogy a szerző (aki „a 20. század legvégén született, Párizsban él […] és szeret a szabadságért küzdő, a társadalom peremén élők sorsáról mesélni”) és regénye (amelynek „menekülő hőse, a kamasz Cristopher – anonim módon – egy valóságshow szereplője lesz”) „számos elismerés mellett elnyerte a Les escales littéraires d’Auvergne és az Enlivrez-vous á Thionville fődíját”.
A könyv egy, a családi erőszak elől otthonról megszökő, életét Londonban hajléktalanként tengető kamasz fiúról szól, aki jelentkezik egy újonnan induló, a Maslow-piramist alapjául vevő valóságshow-ba.
Mint ismeretes, Maslow az emberi szükségleteket az alábbi hierarchia szerint sorolta be, a piramis csúcsa felé haladó sorrendben: fiziológiai szükségletek (ivás, evés, alvás, szex), biztonsági szükségletek (lakhely, jövedelem, fizikai védettség), a szeretet szükséglete (család, barát, közösség, valahova tartozás), az elismerés szükséglete (bizalom, siker, tisztelet) és végül az önmegvalósítás szükséglete (a bennünk rejlő lehetőségek elérése). A kötet eszerint szerveződik, a fejezetek azt a sajátságos és groteszk helyzetet mutatják meg, hogy az utcán élő fiú e szükségletei hogyan nyernek kielégülést.
Bár a könyvben nagyon fontos mondatok hangoznak el a társadalomról, a pénzről, a családról, a szeretetről és egyéb fontos dolgokról („Na ja, a legtöbb ember számára ez probléma. Vastag brifkó kell, meg irigylésre méltó élet, ezt gondolják. Miközben pont az a brifkó és pont az az élet hozza majd magával a problémákat, nincs igazam?”; „Csak az él, aki fotót készít magáról?”; „Az emberek annyi mindent rávetítettek cristopher.scott.54-re, hogy borítékolható a csalódottságuk, ha kiderül a személyazonosságom. Lehet, hogy odadobnak az oroszlánoknak”), a hozzáállás nem nélkülözi a kamaszromantikát, a fellengzősséget, a bombasztikusságot és a lendületet – ez hol kifejezetten üdítő, hol meg elnéző fejcsóválásra készteti a felnőtt olvasót, de ezt az írást – ugye – nem neki szánták.
Szerencsére alapos és finom irónia és bölcsesség ellenpontozza mindezt: „A szavaknak megvan az az előnye, hogy az ember megválaszthatja őket” vagy: „Katt-katt: a betonmennyezet alatt az én alakomat látni egy hálózsákon szétszórt aprópénzzel, premier plánban pedig egy ökölbe szorított kéz látszik. Van lakhelyem, van jövedelmem, a fizikai védettségem is oké.” És amikor érzelmessé válik, az sem bizonyul hamisnak: „Cristopher Scottnak hívnak, mivel ezt a nevet választottam magamnak, a Berwick Streeten lakom, a Chinatownban, egy dobozkartonon, a haverom Jimmy, és szeretnénk hazamenni.”
Az alapötlet nagyon jó (bár nem új: számtalan feldolgozás született a valóságshow-król, kezdve Haklik Norbert Big Székely Show című könyvétől a Truman-show című Jim Carrey-filmig), az otthonról szökés motivációja is érthető, viszont az nem egészen válik követhetővé, hogy ez a szerencsétlen életű fiú miért irtózik annyira a híressé válástól. Persze, értem, hogy a kamaszhevület első felindulásból elutasítja a show-bizniszt, amelyik félő, hogy bedarálja, és a főszereplő a maga módján meg is találja a belső békét, illetve teljesíti az önmegvalósítás szükségletét, de modellként kevés olvasó számára szolgálhat – persze, fikciós műről beszélünk (igaz, ennél továbbmutató igényekkel).
És bár van benne valamiféle disszonáns hang (talán a túl sok bölcselkedés az oka), mindenképpen ajánlatos elolvasni, mert az elkallódó fiatalokról hiteles képet fest, és esetleg stratégia kidolgozására sarkallhatja a szülőket – a kamasz olvasókat meg remélhetőleg eléggé elborzasztja. És amíg olyan mondatok találhatók benne, mint a „Nézem az embereket, ahogy mind szétnyitják az esernyőjüket, és még csak nem is irigylem őket: ha már elkap a zuhé, legalább legyen szabad a kezem”, addig ez bizony egy nagyon erős könyv.
Caroline Solé: Szavazz rám! Fordította: Pacskovszky Zsolt. Móra Könyvkiadó, Budapest, 2017.