Több szempontból is érdekes filmtörténeti könyvet jelentetett meg a Magyar Művészeti Akadémia kiadója. Szekfü András Így filmeztünk című munkája, amint alcíme is kiemeli, válogatás fél évszázad magyar filmtörténeti interjúiból. A téma iránt érdeklődőkben kétségkívül felötlik Gervai András 2004-ben napvilágot látott interjúkötete, A tanúk, hiszen több alkotót – például Bacsó Pétert, Herskó Jánost, Kovács Andrást, Makk Károlyt – mindketten kérdeztek erről a korszakról.
Csakhogy míg Gervai András a rendszerváltás után hívta múltidézésre a meghatározó filmes szakembereket, addig Szekfü András akár évtizedekig „pihentetett”, olykor csak a kutatók számára hozzáférhető, hatvanas-hetvenes években készült interjúiból válogatott egy impozáns könyvre valót.
A tizenkilenc beszélgetés többségében a magyar film 1945–1956 közötti időszakát próbálja feltérképezni pár évtized távlatából – de az 1969 és 1971 között készült hangfelvételek tanúsága a riporter helyzetének változását is rögzítik. Ötven éve még az volt az újságírói gyakorlat, hogy a riporter kézírással vagy gyorsírással jegyezte le az elhangzottakat, a technika fejlődésével azonban az addigi kérdezz-felelek helyett lehetővé vált igazi beszélgetések megörökítése is.
Szekfü András az elsők között volt, akik hordozható magnetofon szomszédságában tették fel kérdéseiket – sokszor ez ösztönözte a beszélőt a szabad mesélésre, egy-egy esemény tágabb kontextusának felvázolására, máskor meg épp a hangrögzítés késztette fokozottabb óvatosságra a megszólalót. A beszélgetések vissza-visszatérő témái Szőts István művészete és Balázs Béla háború utáni helyzete és megítélése a magyar filmszakmában, de több interjú reflektál a Nádasdy Kálmán, Ranódy László és Szemes Mihály által rendezett, Föltámadott a tenger című film forgatásának körülményeire is.
Néhány beszélgetés után az olvasó – Szekfü András pontos kérdéseinek köszönhetően – jól kiigazodik ebben az amúgy belterjes világban, érzékeli az apróbb csúsztatásokat, a magyarázatkonstrukciók megalapozását, és azt is, hogy az emlékezés mechanizmusai folytán egy-egy döntés, film vagy helyzet felidézésekor hogyan tolódnak el a hangsúlyok.
A könyv másik furcsasága, hogy szót ad az 1956 utáni időszak kultúrpolitikusainak, meghatározó intézményvezetőinek is, akik szintén magukénak érzik egy-egy film sikerét. Ma már karikatúrának hathat egyik-másik buzgó káder nyelvhasználata, óvatossága vagy reformátori víziója, de épp ez teszi igazán érzékelhetővé azt a kontextust, amelyben olyan formátumú rendezők tevékenykedtek vagy hallgattak, mint Szőts István, Fábri Zoltán vagy Makk Károly.
Ezekből a beszélgetésekből az is kiviláglik, milyen kisszerű hétköznapokból tevődik össze egy-egy hőskor, évtizedek távlatából milyen abszurd probléma, hogy ez vagy az a mondat benne lehet-e egy forgatókönyvben, vagy hogyan kell kiügyeskedni a nyersanyagot. Amitől igazán emberarcú mindez, hogy itt nem legendák szólalnak meg, csak emberek, akiknek volt néhány ötletük, amelynek bizalmat szavaztak, és volt néhány gondolatuk, amelyekhez ragaszkodtak, hogy kimondódjanak.
Makk Károly például 1971 februárjában így zárja a beszélgetést: „Van egy kérésem. A magnetofonfelvétel átírásánál ügyeljen arra, hogy én bizonyos szavakat nem használok. Nem mondom, hogy alkotás, mű – legfeljebb produktum. Film. Azt sem, hogy művészet. Rendező vagyok, és ez a mesterségem. Ezt csinálom.”
Szekfü András: Így filmeztünk – Válogatás fél évszázad magyar filmtörténeti interjúiból. MMA Kiadó, 2018.