Kevés olyan személyisége van kortárs festészetünknek, aki hozzáállásában, magatartásában ennyire következetes, aki ennyire kategorikusan kortalan – képei készülhettek volna évszázadokkal ezelőtt és készülhetnének évszázadokkal később is –, aki a maga halandó mivoltában ennyire láthatatlan. Caspar David Friedrich lehetett ilyen a Balti-tenger partján. Vagy Andrej Rubljov a kolostorban.
Erre Wehner Tibor művészettörténész is utalt megnyitóbeszédében, amikor P. Szabó Ernő egy korábbi recenzióját idézve, egy több mint negyven éve a középkori szerzetes alázatával dolgozó művészről beszélt.
Wehner egyébként bátor felütéssel rögtön a zavarra tért ki, amelyet Kárpáti képeinek szemlélésekor önkéntelenül érzünk. Az olykor diptichonná és triptichonná alakított kompozíciók körében ugyanis nem fedezhetünk fel a korábbi alkotószakaszok festői törekvéseitől eltávolodó és eltávolító jelenségeket, nagyobb fordulatokat. Az újabb művek is a múlt század hetvenes éveitől immár több mint négy évtizede épülő, néhány harmonikusan egymásba kapcsolódó periódusból szerveződő, finom, stilisztikai átmenetekkel formálódó életmű szerves alkotóelemeiként jelennek meg – fogalmazott a művészettörténész, aki összefoglaló jelleggel idézte föl más kollégák tiszteletre méltó küzdelmét is Kárpáti világával. Szólt a filozofikus-költői indíttatású Végh Attila-dolgozatokról, a P. Szabó Ernő és Lóska Lajos által jelzett beszélgetésekről, kiállításismertetésekről.
Szó esett a transzcendens, tehát alapjaiban feltárhatatlan indíttatású piktúra legfőbb ismérveiről, a tájfoszlányokat ellenpontozó figuratöredékekről, a motívumokat átlengő, emlékszerű figuralitásról, mely olykor elveszti egzaktnak vélhető formarendjét, hogy föloldódhasson a tisztán gomolygó festőiségben, a visszatérő motívumokként jelen levő biblikus elemekről, mitikus alakokról, sejtelmes és rejtelmes tájba ágyazódó keresztről, angyalról, koponyáról, egy-egy állati teremtményről.
Az egyik legszebb, mélységes szakmai alázatot feltételező gondolat az említett zavarról mégis ez volt: a Kárpáti-képek kapcsán a művészettörténeti megközelítés legalapvetőbb kérdésére sem tudunk határozott választ adni. Arra ugyanis, hogy mit látunk a képen, nem tudunk megfogalmazni pontos, tárgyilagos leírást határozott, egyértelmű kijelentésekkel. Már a színek meghatározása is bizonytalan. A narancsszín megjelölés kapcsán felmerülhet, hogy kadmiumsárga, égetett sziena, okker, az angolvörös árnyalata vagy mindezek egymásba játszása?
Wehner a figuralitás vonatkozásában is eljátszott a lehetséges értelmezési tartományokkal, a Kos című kép kapcsán hozott szóba egyiptomi termékenységistent, kosfejű szfinxszobrot, a zsidó-keresztény hagyomány helyettesítő áldozati lényét, az emberáldozat megszüntetésének tanúját, és még számos más jelentést. Majd föltette a kérdést: vajon a jelentések melyik kosa tekint ránk a képről?
A művészet egész folyamata nem más, mint eszmecsere, amelyet régebbi és újabb korok folytatnak egymással. A földi és égi szféra szétválása vagy összekapcsolása – idézte Wehner beszéde zárásaként ismét P. Szabó Ernőt s vele együtt tette föl a költői kérdést: festhet-e fontosabb dologról a festő képet?
A kiállítás január 30-ig látogatható.