A Karib-tenger kalózai ötödik epizódja Salazar bosszúja alcímmel került a magyar mozikba. Az eredeti cím ennél balladisztikusabb, ugyanakkor semmitmondóbb is: Dead Men Tell No Tales, azaz A holtak nem mesélnek. A sokat ócsárolt hazai filmmagyarítók kivételesen jobbra cserélték le a címet, s nemcsak azért, mert egy vidám kalózos mesefilmhez jobban illik egy bosszú beharangozása, hanem azért is, mert a filmbéli holtak – Salazar kapitány és foszló legénysége – bizony mesélnek, egy kényelmes orgánummal hangalámondott, klipszerű betétben megismerjük a fent nevezett spanyol kalózirtó hadjáratának és rút pusztulásának egész történetét.
Az amerikai Disneyland-helyszín által ihletett filmsorozat 2003-ban indult A fekete gyöngy átka című epizóddal, amelyet a Holtak kincse (2006), A világ végén (2007), az Ismeretlen vizeken (2011) és a mostani rész követett. A burjánzó színorgiában megjelenő, rengeteg humorral és csacska szóviccel dolgozó filmeknek úgyannyira meghatározó összetevője a Karib-térség megannyi valós vagy kitalált kalózhiedelme és tengerészbabonája, mint amennyire Johnny Depp Jack Sparrow-alakítása. Az alkoholizmusból, szerencsefiségből és sorskegyeltségből összegyúrt metroszexuális kalózkapitány – hiába rengeteg korábbi vagy későbbi nagy alakítása – Depp elsődleges meghatározója lett, eggyé is forrtak elválaszthatatlanul. Annyira, hogy a színész is nehezen tudott elszakadni itt kikísérletezett eszköztárától, és a szerep sem tűrne meg mást a „bőrében”.
Ha össze kívánjuk vetni a fentebb felsorolt öt részt – és árnyalatnyival összetettebb szempontok szerint gondolkodunk, mint a nyitó hétvégék bevételének méricskélése –, akkor nehéz helyzetben vagyunk. Az első mindenképpen egy mesteri mű – a maga műfajában. A többi pedig – ahogy a mostani is – rendben van, vagyis inkább nagyon rendben van: ha egészében nem is sikerült egyik-másik annyira ütősen, de mindegyikben van olyan dialógus, karakter vagy jelenet(sor), amelyik sok évvel később is mókásan, üdítően és szórakoztatóan hat.
A Salazar bosszújában ilyen például a film első negyedében a bankrablásos jelenet. Saint Martin szigetének büszke gyarmatosítói új páncélszekrényt avatnak. Polgárosodásuk folyamatának következő lépése, hogy a másfél tonnás vasdobozzal felkerüljenek a világ meghatározó bankjait bemutató térképre. A polgármester szavait azonban megzavarja, hogy Jack Sparrow hortyog részegen a feltörhetetlen páncélszekrényben, majd kitápászkodik mellőle a sziget első emberének szerelmetes hancúrozások által megcibált erkölcsű neje. Ami pedig innen kezdődik, az kész őrület – ha kiesik pár képkocka, az röhögéstől patakzó könnyeink fátyla miatt volt –; a filmesek a bankrablást szó szerint vették: nemcsak a páncélszekrény és az arany szökik a kalózokkal, hanem az egész könnyűszerkezetű banképület is.
De legyen elég ennyi, nem szeretnék több poént lelőni előre, rátérek inkább a film szüzséjére. A film számos párhuzamos történetszál és az ezekben megjelenő motivációs rugók összegabalyodásából épül fel. Van egyik oldalról Salazar (Javier Bardem), aki megszabadul átkától, és a tengerek valamennyi kalózának holttetemén keresztül megállíthatatlanul vitorlázik Sparrow kapitány nyomában. Aztán ott van a valamelyik korábbi epizódban bolygó hollandivá változott William Turnert megmenteni igyekvő fia, Henry Turner (Brenton Thwaites), végül pedig a tűzrőlpattant és szemrevaló asztrológus-horológus lány (Carina Smyth – Kaya Scodelario), aki az apjától örökölt könyvecske rejtjeles üzenetei segítségével akarja beteljesíteni ismeretlen apja végakaratát: megtalálni az epizód központi varázstárgyát, Poszeidón szigonyát.
Ez pedig nemcsak neki kell, hanem a film összes többi szereplőjének is, legyen élő vagy holt, angol vagy spanyol, haditengerész vagy kalóz. Ezek pedig kergetik egymást rendesen, jól felépített, pörgős jelenetek során keresztül: mi, nézők pedig vagy csuklani kezdünk a nevetéstől, vagy alig tudjuk gödrében tartani a szemünket, annyira bámuljuk a mesét, a látványt és a szertelen kalandokat.