Átzúgott fölöttünk a legvéresebb század, átzúgott a neobarbár évezred is, s a csontvelőnkben érezzük, milyen irdatlan kaptatókra hágott az idő: megváltozott a természete, kileng az amplitúdója, nem sodor aranyrögöket, mint régi, boldog folyók, hanem iszapol, mocsárrá változtat szép tiszta vizeket, kihull szakadozott rostáján az igazgyöngy, kihull a karát, helyettük az ember természetét meggyalázó kacatok maradtak a markunkban.
A feledés lett a XXI. század böllértermészetű zsoldos katonája.
S van, mégis van, mert emberi természetünk sejti, hogy van olyan érték (helyezzük át azt a természetbe, s nevezzük imolának vagy, ami még szebb: kápolnavirágnak!), ami kivételes immunitással bír az idővel szemben, aminek nem árt a napszél (kalandozzunk most a kozmoszban!), amely gravitációs hullámok hátán ring. Ringatózik.
Farkas Árpád titkát keresik a fenti tétova sorok, kusza gondolatok, tántorgó igék, félszeg hasonlatok.
Kossuth-díjjal kitüntetett költőt ünnepelünk, s szinte disszonáns az idnapolás, zavaró a néhány napra szabott eufória: Farkas Árpád élete és műve maga az ünnep.
Ünnepeltünk, amikor Kolozsvárott a cingár egyetemistát (Cininek szólították a barátai) „rövidnadrágosan” befogadta az erdélyi magyar irodalom. (Milyen szép a kortárs szakíró szava!)
És ünneppé vált Farkas Árpád további élete, amikor az egyetem után visszatért Székelyországba, arra a földre, amelyből vétetett. („Láttam a földet. E füstölgő göröngy kezemben az. … / Fúvom róla a port: fel-felparázslik.”) (Itthoni Hamlet.)
Parttalan az ünnep szavunk jelentése. Ünnep a kézfogó, ünnep a magzat kibuggyanása az anyaméhből, ünnep a vers születése, ünnep a Golgotán a megváltás jajszava, ünnep a feltámadás allelujája.
Erdélyi költő számára nem volt és nem is lesz más út, végig kell járni a stációkat.
Toportyán korban Erdély költői a szavakat, de még a betűket is, ujjbegyre szedték, körömhátra írták, úgy izzadták ki a verset, mint méh a viaszt (Farkas Árpád, a Forrás második nemzedékének képviselője ebben az ordas időben indult), s mégis, vagy éppen emiatt az olvasók egymás sarkára hágva, sokszor pult alól előrángatva vették magukhoz Farkas Árpád köteteit, a Másnapos éneket (1968), a Jegenyekört (1971), az Alagutak a hóban címűt (1979), az Asszonyidőt (1983), az Erdélyi asszonyokat (2002), s két válogatást: A befalazott szószék (1985), A szivárgásban (1991).
Alig van a századvégen és a századelőn olyan tollforgató, aki ne méltatta volna költészetét: méricskélték rőffel, bakarasszal, fontostállal, hümmögtek, kevesellték a mennyiséget, de az igazán nagyok (Féja Géza, Görömbei András, Sütő András, Kányádi Sándor) a virágvasárnap kürtjét fújták meg, s sziromesőt hullattak a magyar irodalom szentélyébe bevonuló költő elé.
Halhatatlanságot senki nem ígért. A halhatatlanság csillagporát egy különös élőlény porciózza patikamérlegen, ő osztogatja a kegyelteknek, a felkenteknek. Olvasó ennek a különleges élőlénynek a neve.
Boldog ember lehet Farkas Árpád. Írtak róla monográfiát (Cs. Nagy Ibolya), kiskönyvtárnyi tanulmányt, esszét, készült vele több tucatnyi interjú, s eközben a Dél Keresztjétől Kaliforniáig, Torontótól Dunaszerdahelyig, Szabadkától Kassáig, Békéscsabától Kolozsvárig, Gyulafehérvártól Gyergyószárhegyig olvassák, szavalják, éneklik, tanítják a verseit, nem szűnik a láz (Marad a láz, fiúk?), az olvasó láza, lobog a láng, messzire világít (Arany Jánosé a hasonlat), az olvasó táplálja ezt a lángot, az olvasó az a göthös csikó, amelyik parazsat eszik, ettől szárnyas paripa lesz belőle, annak a hátára pattanva száguldhatja be a költőkirályfi a végtelen teret.
Az olvasó mondta ki, hogy amikor az öregemberek mosakodnak: maga a vers.
Az olvasó lassította le a lépteit, s járt „lábujjhegyen!”, amikor elhangzott a figyelmeztetés, áldott a szülőföld, mert ott „Apáink hűlő, drága arcán járunk!”
Az olvasó vállalta a költővel az alagutak zúzmarás hidegét és várta ki az időt, amikor már „nem a fagy bandái zenélnek”, az olvasó figyelt éles füllel a hangra, s moccant a költő szavára: „viduljon taposó táncra a láb, / olvasszon világ-nagy termeket / körénk az Ének.” (Alagutak a hóban.)
Férfiidőben telt el Farkas Árpád eddigi élete. Férfiidőben fog lépkedni ezután is, amely időnek immunerősítő garanciája nemcsak a kemény, kérlelhetetlen szókimondás, az egyenes gerinc, és a hűség, hanem költő elődjének, lelki rokonának finom hárfahangja is.
Dsida Jenő ez a lelki rokon, ő jelölt ki utat mindeneknek, s nem a hóban, hanem égi magasságban: „Fellegeken lépsz, / rezgő fényben, rezedák illatában.” (Légy már legenda.)
Ezt kívánjuk a Kossuth-díjas Farkas Árpádnak.