Szentmártoni János Szomjúság című új könyve apropóján is születhetnek ilyen kritikák, hiszen ez az első alkalom, hogy a József Attila-díjas költő, a Magyar Írószövetség elnöke kisregénnyel lép az olvasók elé. És mindkét vélemény képviselője találhat érveket, hiszen a Bratkó néni cseresznyefája és A gyilkosság című fejezetek – ez utóbbi lehetett a történetmag, erről az alaptraumáról olvashattunk korábban Szomjúság címmel a Magyar Napló Az év novellái 2012 antológiájában – bizonyítják, hogy Szentmártoni tud filmszerű jelenetekből, meghökkentő fordulatokból építkező, torokszorító történeteket mesélni, de a könyv egészéről mégis elmondható, hogy tetten érhetően egy költő írta.
Ezért talán legizgalmasabb épp így olvasni: egy költői életmű vallomásos és megrendítő széljegyzeteként.
A kisregény önéletrajzi indíttatású – bár fikciós szálat is tartalmaz –, és szerzője nem átallotta azt is nyíltan vállalni, hogy terápiás szerepe is volt az írásnak, egyfajta (ön)megértési folyamat (inkább küzdelem) részeként rótta egymás alá a sorokat.
„Senki ne szégyellje a maga történetét – gondolta a Férfi” – ezzel a mondattal indul a Láthatatlan kiállítás című fejezet, és szinte látjuk az író-költőt, amint nekigyürkőzik, hogy e gondolat jegyében végre megírja egy Költő és családja történetét, a Férfiét és a Nőét, akik szeretik egymást, mégsem boldogok. Igen, van ebben a vállalkozásban valamiféle fennkölt naivitás, ami a készülő szövegnek is sajátja lesz.
Olyan ez a sokszor egy szuszra feltörő áltörténet vagy kvázimonológ, mint amikor éjszaka a kocsmapultnál egy vadidegen részeg nyers őszinteséggel mesélni kezdi az életét. A kezdetben hümmögve előadott világfájdalomból történetfoszlányok szakadnak ki, a pátosszal és önsajnálattal terhes emlékidézésből, réges-régi viták hosszasan puffogtatott érveiből elbonyolódott és végzetes emberi kapcsolatok hálója vagy generációs konfliktusok fő szólamai rajzolódnak ki, és hiába, hogy néha kínosan feszengünk, és azt érezzük, jó volna odébbállni, mégis maradunk.
Mert ebből, egy idegen talán inkább csak magának mormolt életút-rekonstrukciójából felsejlik valamiféle ismerős magány, egy történet, amely valahogy emlékeztet a sajátunkra. A férfiak és a nők történeteire – egy igen régi történetre. Ezt hangsúlyozza a Prológusban olvasható, Az alkony köntöse című hindu mese egyik részlete is, amely a Holdékes Isten és a Hó Leánya vívódásával példázza a társas magányt, amiről hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az csupán valamiféle modern nyavalya.
A Szomjúság egy már-már szabályos coming out – manapság így emlegetik ezt a gesztust, amikor valaki egy közösség előtt vállalja azt, amit sokáig titkolt, mert félt vagy csupán kínosnak érezte, hogy így él. Ezért a coming out egyfajta botrányalkalom, erkölcsi felháborodást kelt a „normálisan” élőkben. Szentmártoni botrányos coming outja igazából egyetlen kérdéssel áll az emberek elé: nem tudok boldog lenni, mert ez történt velem vagy ez történt velem, mert nem tudok boldog lenni?
Szentmártoni János: Szomjúság. Magyar Napló, Budapest, 2016.