Ferenc József nem olvasta Arany János Walesi bárdok című költeményét, de annál inkább mi, a szabadságharcot követő nemzedékek, és mintha eleve a képzeletünkbe vetették volna azt a sárkányfogat, amiből egy zsarnokoskodó, rossz király képe hajtott ki. De vajon így igaz? Vagy Lisznyai Kálmánnak, a kor ünnepelt költőjének verse tolmácsolja a magyarok valódi érzelmeit, aki feltétlen hódolatról zeng dicsőítő éneket?
Gerő András Ferenc József és a magyarok című könyvéről elmondhatom azokat a toposzokat, amiket jó könyvekről el szokás mondani: intellektuálisan olvasmányos, látszik, milyen más, amikor a korszakkal foglalkozó történész ír egy nagyközönségnek szánt, történelmi témájú könyvet, és nem egy hivatásos-népszerű író.
Mert nem egy Ferenc József-életrajzot olvashatunk, hanem egy uralkodó és a neki alávetett nemzet között kialakult különös politikai és társadalmi kapcsolat történetét. Úgy is mondhatnám, hogy a kor társadalom-lélektani kórképét, azt a bizonyos magyar kétlelkűséget, amivel egyszerre próbálták a jelen és jövő reményében elfelejteni a vértől csepegő múltat és szeretni egy olyan királyt, akit tulajdonképpen nem érdekelt, hogy szeretik-e vagy sem, a lényeg csak az volt, hogy mindenki engedelmeskedjen. A könyvben jól elemzi a kor viselkedésmintáit, a rejtett és nyílt politikai csatározásokat, a finomodó fegyvertárat, amellyel a magyarok üzennek a hatalomnak – például amikor Kossuthot díszpolgárrá választják –, a durvuló hatalom válaszait, amelyek halállal is végződhetnek és persze azt a sajátosan magyar kétkulacsosságot, amellyel időnként a Léthéből merítettek vizet. Mert csak az ősbűn elfeledése által építhető tovább egy kapcsolat, és ebben az esetben minden kálváriának alapkoponyája az aradi vértanúk kivégzése, amit soha, de soha nem bocsátottak meg az újságokban dicsőített, kíméletesen kezelt, ám a valóságban kissé lebecsült, kissé képmutatóan szeretett királynak.
Most pedig egy rövid és tanulságos történet következik. Amikor Ferenc József Kolozsvárra látogatott, Szabó Dezső, a magyar irodalom nagy fenegyereke még gimnazista volt a Református Kollégiumban. Ez alkalomból az osztályfőnöke felelevenítette az aradi vértanúk emlékét, azt sugallva, hogy sohasem szabad elfelejteni, mit tett az önkény a magyar szabadsággal. Szabó Dezsőt könnyű volt feltüzelni, pár társával egy kis összeesküvést tervezett, aminek az volt a lényege, hogy a Bánffy-palotából távozó király elé toppannak és kígyót-békát kiáltanak rá: zsarnok, gyilkos, abcúg! Ám a kötélre és hősi halálra készülő ifjak hangját elnyomta az éljenző – felnőtt – tömeg, és a körülöttük állók hangosan kinevették, majd tejbekásázni küldték a kis, szégyennel leforrázott hazafiakat.
A történet jól példázza azt, amiről a könyv szól: Ferenc József öregkorára sem vált egyfajta mitikus nagyapafigurává, a jó öreg királlyá. Ekkor sem tudta magához melengetni a nemzetet, mert egy hazugságra és kényszer-felejtésre alapozott kapcsolat sohasem alakulhat át valódi kötődéssé, érzelmi azonosulássá. Magyarán a magyarok nem voltak oda Ferenc Józsefért. Ráadásul az is kiderül, hogy Erzsébet királyné kultusza egyféle ellen-Ferenc József-kultuszként kezdődött, mert az ő helyzetével kezdtek azonosulni a magyarok, hiszen mindketten egy olyan kapcsolat csapdájába estek, amiből nem lehetett kiszabadulni, noha akartak. Ám Erzsébet számára Magyarország és Gödöllő a személyes szabadság terepe volt, de mint mindig, a közgondolkodás mitikusan áthangolta a részleteket – de erről eleget lehet olvasni a könyvben.
Persze Szabó Dezső azt is megélte, hogy a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem főhomlokzatáról a románok 1920-ban lefűrészelték a királyszobor fejét, a körülötte álló allegorikus, tudományokat jelképező alakokat eltávolították – utóbbiakat Isten tudja, mi okból. Romániában egyébként is buzgón irtották a király emlékezetét, gyönyörű karánsebesi, egész alakos, oroszlános szobrát is ledöntötték: a nemes állatok megmaradtak, de most Ioan Dragalina tábornok mellett őrködnek fanyalogva. Ám vajon ma mi őrzi a leghosszabb ideig uralkodó királyunk emlékét a magyar nyilvános térben? Megdöbbentő, de így igaz: a Ferenc József keserűvíz, amelynek forrását 1877-ben Hirschler Mór találta meg és nevezte el az uralkodóról. Gerő András felfigyelt erre a furcsa jelenségre, hogy a rendszerváltás után rehabilitált monarchiabeli politikusok – akik szinte mind a király emberei voltak – mind visszatértek a közterekre, vagy szobraikat helyreállították, de a király alakja nem. Erről a tanulságos és érdekes A változó emlékezet című fejezetben lehet többet olvasni.
Ferenc József és a magyarok – valóban egy viszony története, telis-tele történeti érdekességekkel vagy kevésbé ismert tényekkel, jófajta cinikus megjegyzésekkel, és ami a lényeg: gondolatébresztő eszmefuttatásokkal fűszerezve. Ferenc József küldetéses világfelfogásáról szólva egyik kedvencem például: „de ez nem pusztán a személyiség, hanem egy gondolkodásmód kérdése is: aki Isten kegyelméből származtatja magát, annak az önkritika nem erős oldala. Isten és kegyelmének birtokosa között persze van egy lényeges különbség: Isten az elvett életet visszaadhatja, aki az ő nevében cselekszik, sajnálatos módon ezzel a képességgel nem rendelkezik.”
Talán ebben az esetben a legjobb szó erre a különös kapcsolatra mégis az angol strange bedfellows, azaz furcsa hálótársak, hiszen világos: egyik fél sem volt szerelmes a másikba, és mégis egy ágyba kényszerültek – ráadásul prokrusztészibe –, ami aztán kettejük alatt az első világháborúban összeomlott.
Gerő András: Ferenc József és a magyarok. Habsburg Történeti Intézet – Közép- és Kelet-európai Történelem és Társdalom Kutatásáért Közalapítvány, Budapest, 2016