Igen nagy bátorságra vall, ha valaki – jelen esetben valakik: Lackfi János és Vörös István – arra adja a fejét, hogy a meggyökerezett slágereket átírja.
Merthogy a zseniális című „Csavard fel a szöveget” (szép kiállítású) kötetben éppen erre tesz kísérletet a két szerző: „…énekelhető formában átírták azokat a slágereket, amelyek ismerősen csengnek minden magyar fülnek” (idézet a hátlapszövegről). Kérdés, azon túl,
hogy ez poén (mert valljuk be, tényleg poén), mit tud még hozzáadni a befogadói oldalon álló olvasók elvárásaihoz. Tud-e kompakt költői világképet megmutatni, képes-e rendszerben működően a szerzők életművébe épülni, és természetesen, hát mondjuk ki: tud-e jobb lenni az eredetiknél? Ki tudja-e ütni az eredeti, ráadásul magyar szövegeket a fejünkből, és a helyükre tud-e épülni?
Első körben azt mondanám: nem. Nem tudja egyiket sem. Pedig Lackfi nyelvi játékosságát, Vörös István filozofikusan csavaros gondolkodásmódját pompásan hozzák a szövegek. Rendszer van, visszatérő motívumok vannak, kompakt világkép, a köteten belül is érezhető vonalak mentén zajlik a szöveg, satöbbi. Ha ezek versek volnának, olyan versek, amelyek nem slágerek átiratainak készültek, hanem mintegy „alanyi jogon”, nagy örömöket rejtegetne a könyv. De sajnos slágerátiratoknak készültek. És így igen gyakran erőltetettek, néha még a ritmus (az „énekelhetőség”, ugye) is megdöccen, vagy csak a szerző fejében meglévő nyújtásokkal valósul meg. És olykor belefut olyan jobbegyenesekbe is, mint József Attilának A hetedik című verse, amelyet a Hobo Blues Band dolgozott fel (megjegyzem: zseniálisan), és mint ilyen, „sláger” lett – így aztán terítékre került ez is. Nem a sznobéria mondatja velem, de sajnos József Attila versénél jobbat úgy, hogy az általa lefektetett ritmus és építkezés rendje szerint táncolunk, nem nagyon lehet írni. Pontosabban: eddig még senkinek sem sikerült. (Most sem.) Ugyanez áll az eredetileg a Koncz Zsuzsa hangján megismert másik József Attila-versre, a Kertész leszekre. (Rendőr leszek, aszongya.)
Igen ám, de ha el tudjuk engedni ezt az érzetet (ami jön, azt fogadjátok, ami megy, azt engedjétek, hogy a Quimby stílusában bölcselkedjem itt kicsit, mely együttes szintén a szerzők áldozatává válik a Most múlik pontosan című számával – Most nyúlik nyálasan, ahogy a szerzői humor fogalmaz), szóval ha el tudjuk engedni ezt az érzetet, és még egyszer végigolvassuk a szövegeket (és a sláger szót levesszük az elejéről!), akkor érhetnek kellemes meglepetések. Bár a poénok jó része altesti, vagy – érdekes módon – igen gyakran a pénzügyi és a bankvilág szókincséből merít, van néhány gyöngyszem, amelyek megérdemlik a második, sokadik olvasást. Nézzék csak (igaz, itt már az eredeti, átírt szöveg maga is paródia – az Irigy Hónaljmirigy Öreg néne bőrzekéje című szövegéről van szó, Lackfi János továbbgondolásában, Öreg bátya kecskécskéje címmel): „Tejszínhabos Himaláján / Lakik az én öreg bátyám. / Lila lábú sherpa szegény, / Talpán a bőr bitang kemény.”
Vagy szintén Lackfi János, a Millió, millió, millió rózsaszál indítósoraival: „A jó nőnek szakálla nőtt, / Odakinn a házunk előtt, / Felhúzott egy fehér topánt, / És vakított haján a pánt. // Egy szakállas nővel viszony, / Az kérem, nem is oly iszony, / Hisz pánt és topánka között / Nem volt a nő felöltözött.” És a kedvencem, Vörös István átírásában a Hungária Csavard fel a szőnyeget című száma: „Vakard fel a kék eget, még ne égj el, / vakard fel a kék eget! / A csillagokat gyorsan told szerteszéjjel, / ne félj, megy ez neked! / Oltsd el a napot, nyisd fel az ég falát, / a fény se szóljon, csönd jön az űrön át! / Tüntesd el a fentet, megtörjük a lentet, / vakard fel a kék eget!”
Elismerem, óriási munka lehetett ezt a sok átiratot megalkotni, és ez tiszteletre méltó. De nem fogja kiütni a fejünkből az eredetiket – nyilván nem is ez a célja. Viszont így az ünnepek körül lehetőséget ad egy kis önfeledt mókázásra, és ez nagyon fontos dolog a savanyú népléleknek.
Lackfi János–Vörös István: Csavard fel a szöveget. Athenaeum Kiadó, Budapest, 2016.
