Utóbbi különlegességét számomra az adja, hogy még a költőgéniusz előadásában hallhattam a Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermében. Hogy azóta is hallom tőle, nem a véletlen, jobbára az emlékezet műve. Ha film, a Szamárköhögés. Méghozzá a film egyik legfeszültebb jelenete, amikor a kisfiú a fekete írógéppel szalad lefelé az iskola lépcsőjén. Mintha a forradalmat szorongatná, mintha a forradalom becsülete múlna rajta, mint kopogó verslábé, olyan a járása. Ha cikk, egyértelműen Albert Camus A magyarok vére című írása. „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.” Folytathatnám, a lista nem ér véget.
’56 listás ünnep, megszokhattuk már, de megszokhatatlan. Van, aki 23-án azokra gondol, akiknek nem illene ünnepelniük, kinézi a tömegből a szerinte nem odaillő figurákat, gyanúsítgató tekintete megakad a „gyanús” alakokon, ellenfelek, álhősök, egyszemélyes ünneprontó üzemek a láthatáron. Megtiltaná nekik a forradalomra gondolást, az emlékezést. 1956 kirekesztő ünnep lehetne, ha hagynánk, jó, ha nem hagyjuk, ha nem engedünk ’56-ból. ’56 nem rekeszthet ki és nem tilthat meg semmit, mert épp a kirekesztés és a tiltás elleni fellépés a forradalom elsőszámú tézise.
„A kanális fölött piros rózsa hever, mintha egy csokorból esett volna ki” – írta Hrabal Kafkaland című írásában, és Magyarország is hasonlóan esett ki a többi megszállt terület csokrából, a szörnyűségeiben és idegenségében Kafkát megszégyenítő hangulatból, hogy utána egyedül maradjon. Magára. Példaként, magatartásként.
1956 kronológiailag nincs olyan messze, ellenben a tatárjárásról többet tudunk, mint ’56-ról. Hogy a teljes igazságot-e, mindig kérdéses, a megismerhetőség határai végesek, még ha a fantázia, az emlékhamisítás nem is ismer határokat. 1956 érzelmileg is közel van hozzánk, közel állunk hozzá, jó az árnyékában időzés, amolyan reménygyűjtés, bizalomszerzés gyanánt. Nehéz a patetikus hang elhagyása, nehéz, mint szovjet tankban rekedt gépfegyver csöve. Ugyanakkor figyelembe vehetjük, hogy a tények nyilvánvalóságának – ha történelmileg még nincs is minden kocka a helyén – meg kellene nyugtatnia. Nézzük hát röviden. Tény, hogy a szovjet uralom alá kényszerült országok közül elsőként Magyarországon történt komolyabb, mindenre kiható, a későbbiek alakulását nagyban befolyásoló megmozdulás. Tény, hogy a forradalomban számtalan kiskorú és fiatal vett részt. Tény, hogy Magyarország a szovjet túlerővel szemben – nyugati segítség híján – eleve kilátástalan helyzetben volt. És tény az is, hogy a megtorlás időszakában az egyik legembertelenebb ítéletet a tizennyolc éves Mansfeld Péter ellen hozták, aki kivégzésekor több percig szenvedett az akasztófán. A megkérdőjelezhetetlen tények ünnepe is az ’56-os forradalom és szabadságharc.