Egy régebbi cikkemben (az árulkodó és beszédes című Csúnya, rossz szokásban) arról sóhajtoztam ugyane hasábokon, hogy bezzeg régebb alaposabb ember voltam, kimásoltam, nem türelmetlenkedtem, azaz ha fontos(nak tűnő) sorral, mondattal, bekezdéssel kerültem szembe egy könyvben olvasás közben, akkor azt hol kézzel egy füzetbe, hol pedig számítógépbe másoltam – így nemcsak a véremmé vált a szöveg (hála a másolási sebesség megnyitotta szervülési csatornáknak), hanem bármikor előkereshetően érvényes maradt mindörökké, ámen.
De aztán jöttek a gondok, és már nem volt időm kimásolni őket; csupán egy-egy vonatkozó oldalon – aláhúzással vagy lapszéli vonalazással – megjelöltem mindent, amit fontosnak tartottam, majd a könyv utolsó oldalán, az üres részben gondosan felírtam az illető oldalszámot.
Igen ám, jöttem rá azután, hogy a fél könyvtáramat elcsúfítottam, de ennek így nincs semmi értelme: ugyanis a könyv elején az ember még figyel, hogy csak az igazán fontos dolgokat jegyezze fel, de aztán – körülbelül a könyv felétől kezdve – szinte minden oldalon talál valami aláhúzni valót. Arról nem is beszélve, hogy drága könyveink így valóságos szörnyetegekké válnak, hiszen a sok aláhúzgálás miatt a későbbi olvasások ellehetetlenülnek: csak a már korábban aláhúzott részeket olvassuk – vagy azokat olvassuk nagyobb figyelemmel –, ráadásul nem is visszakereshető semmi, ami az olvasás hevében egyszer, valamikor annyira fontosnak tűnt. Mert – például – emlékszünk ugyan, hogy írt valami szellemeset Móricz mondjuk a férfi–nő viszonyáról; vesszük tehát a meglévő huszonöt Móricz-kötetünk mindegyikét, és egyenként átnyálazzuk a hátsó oldalakon megjelölt, több száz oldalszámot… Ez embertelen munka. És még ha sikerül is az átlapozás: nem biztos, hogy megtaláljuk a keresett szövegrészt, vagy… kiderül, hogy nem is Móricz írta.
Ha ebbe alaposan belegondolunk (mint ahogy Örkény István mondja Az élet értelme című egypercesének a végén: „Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányba haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.”), rájövünk, hogy azért eléggé át lettünk verve: a memóriánk nem elég jó, hogy megjegyezze a tömérdek fontos dolgot, amit olvastunk; kiírni, cédulázni, rendszerezni, könnyen kereshetővé tenni nincs időnk és már nem is lesz; az aláhúzással és könyvvégi oldalszámfeljegyzéssel pedig tulajdonképpen semmit sem érünk el, azon kívül, hogy megnehezítjük magunknak a későbbi olvasást, és könyveink amolyan kis Könyvenstein szörnyszülöttekké válnak.
Akkor mit lehetne tenni?
Nos, a megoldást nem tudom, de annyit igen, hogy jó, ha időről időre újraolvassuk a kedvenc könyveinket, egészen addig, amíg fontos részei beépülnek a memóriánkba (vagy a szívünkbe – angolul ugyanis „kívülről tudni” annyit tesz, mint „to know by heart”), és bármikor – viszonylagos biztonsággal – előhívhatók onnan. (Ezért is nem tudok egyetérteni maradéktalanul azzal a felfogással, hogy roppant modern korunkban nincs szükség a lexikális tudásra, hiszen minden ott van az interneten; ott van, persze, de ha nincs lexikális tudás, egyszerűen nem fogjuk tudni, MIT keressünk – és akkor mind tartalmazhatja a teljes világirodalmat az internet…) Ez nem könnyű gyakorlat, de minden bizonnyal élvezetesebb, mint a kimásolás vagy az aláhúzott sorokkal megbecstelenített könyvek olvasása (ahol a nem aláhúzott soroknak vajmi kevés esélyük van fontosnak válni).
Igen ám, de megszállott antikváriumrajongóként az a tapasztalatom, hogy feltűnően sokan húzgálnak alá és jegyezgetnek a könyveikben (néha még oda is firkálnak a lapszélre, hogyaszongya: „Ugyan már!”, „Ez az!”, „Toljad neki, Zsiga! (Pista! Milán!)”). Valami értelme kell hát legyen.
Azt hiszem, megtaláltam, sőt egyből kettőt is találtam.
Az egyik: könnyen lehet, hogy nem az olvasás, hanem az írás természete ilyen. Azaz hogy a történet (és a könyv) elején nincs túl sok fontos és megjegyezni való (akár aforizmaszámba menő) gondolat, hiszen ott még csak építkezés folyik, a viszonyok felrajzolása történik meg. A közepétől azonban indul a szüret, be lehet takarítani a gondosan mívelt vetés eredményét, és akkor már csak úgy sorjáznak a jobbnál jobb gondolatok. Tényleg ez a tapasztalatom: a könyveknek körülbelül a felénél (vagy valamivel korábban) történik valami, és elkezdenek mélyülni, gazdag és szép lenni. Olyan dolgokat tartalmazni, aminek az életben is hasznát tudjuk venni (ezért is húzzuk alá, ugye).
A másik, amit az aláhúzás védelmében el kell mondanom: hogy a rossz, soha újraolvasni nem tervezett könyvek elfogyasztásánál például és viszont igen nagy segítségünkre van. Mert hiába fejlett az intellektuális immunrendszerünk, néha bizony rossz könyvek is a bőrünk alá furakodnak, mikéntha kullancs, és ha már egyszer nekiláttunk, jó olvasásipari szakmunkás módjára végigolvassuk őket tisztességesen. Ilyenkor pompás dolog, hogy az a két mondat, ami fontos, megjelölésre kerül – a többi pedig mehet a süllyesztőbe. (Igaz, ennyi erővel azt a két mondatot akár már ki is másolhatjuk…)
(Mostanában azzal kísérletezem, hogy az utolsó oldalra nemcsak a fontos szöveg elhangzási helyének oldalszámát írom fel, hanem egy-egy emlékeztető szót is. Például: 20 – zacskós, orvos?, 31 – hét domb + kocsicipők, 37 – anyja neve, 41 – okozati, 62 – haj, 65 – vaj, 69 – komoly kép, 94 – utálatos, 110 – hólyag, 125 – kopasz lány, 132 – letörni nem! és így tovább. Igen, tudom, ne is mondják: éppen annyira emlékszem e jegyzetek alapján az egykor fontosnak érzett olvasmányélményre, mint most Önök – semennyire. Akár újra is olvashatnám. Csak hát annyira nem tetszett… Így viszont aligha tudom meg, mi az a zacskós orvos, a kocsicipő meg a kopasz lány.)