– Több mint ötven év terméséből láthatók itt képek, de nem a legjava, mert sok képet eladtam – a galéria és a családi ház árát összefestettem – mondja megelégedéssel Fegyó Béla festőművész, amikor belépünk ráckevei műterem-galériájába. Egyik büszkesége ez a kiállítótér és a mögötte lévő családi ház, melynek építésénél ő maga is segédkezett.
– Bár a szakma gyakran lekezelő volt a képcsarnoki festőkkel, hogy azok aprópénzre váltották a tehetségüket, de én huszonöt évig képcsarnoki festő voltam, úgy rakosgattam össze a pénzt a mostani otthonunkra. Igaz, hogy öt év építkezés kellett hozzá meg az előző évek spórlása, de kölcsön nélkül felépült a házunk és a galéria – hangsúlyozza. Jó látni ezt az elégedettséget és a révbe érés derűjét.
– Itt születtem, itt nőttem fel, a meghatározó emlékek ide kötöttek. Később Gyálon éltünk, a feleségem védőnő volt, én tanítottam és festettem. Talán két képem van, amely témájában is Gyálhoz kötődik, ugyanis egy festőnek az ingerszegény környezet. Hét végén hazajöttünk, ilyenkor friss szemmel láttam a szülővárosomat, bár a ráckevei kötődés egy percre sem szakadt meg – idézi fel, és körben a falakon mi is láthatjuk azokat az utcákat, fényeket, deszkakerítéses kis házakat és nádasokat, melyek szépségét évtizedek óta konokul igyekszik vászonra idézni a festő. – Átírom a ráckevei tájat – jegyzi meg a képekre mutatva.
A kötődése Ráckevéhez nem egyszerű lokálpatriotizmus – nincs ebben semmi dölyfös kivagyiság vagy elfogult pátosz, egyszerűen szereti és szépnek látja ezt a várost.
– Én itt vagyok otthon. Ez a város koncentrált szépség. Ráckevének három arca van. Az egyik a Velence-jelleg, ugyanis az egyik része a Dunára épült, és a belváros, akár Szentendre: kis girbegurba utcák tele festői lehetőséggel. A második arca, a kisváros is ezer témát ad. De van egy harmadik arca is, a hamisítatlan alföldi falu, a hátsó utcákban parasztházak állnak nagy kertekkel. Több élet kellene ahhoz, hogy az ember mindezt megfesse. És akkor még ott a Duna – ezer arca van! – meséli távolba nézve. Bár többen igyekeztek ezt képeiken megragadni, a festők közül ilyen rajongással csak ő és mestere, Patay László fordultak Ráckeve felé. A mester, aki anatómiát tanított, a szakma lényegét adta át, Fegyó Béla állítja, miatta lett maga is természetelvű festő.
„Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem leszek soha absztrakt festő, még akkor sem, ha pályám során végig fog kísérni a lesajnáló vélemény a másik oldal részéről: idejétmúlt, provinciális, maradi, beporosodott piktúra, amit művelek. Azt is tudtam, hogy egyedit, mások által még fel nem mutatottat a hagyományos piktúra terén sokkal nehezebb létrehozni, mint nonfigurációval. Ez a kivételes adomány csak a legnagyobbak privilégiuma, mégis ezt az utat választottam, mert csak ez a hozzáállás adott és ad most is (olykor-olykor) némi szakmai örömöt, pár áldott pillanatban készült képemet szemlélve: Talán nem dolgoztam hiába…” – olvashatjuk Fegyó Béla Hitvallásom a festészetről című írásában.
Bár a galéria falain láthatunk korai, kísérletező jellegű munkákat is, valóban túlsúlyban vannak a tájképek és a csendéletek. Mellettük furcsa kontraszt A lovag és fegyverhordozója karikatúrába hajló párosa, a magányos öregek portréi vagy a hajléktalan férfi ábrázolása, egy-egy képen a festmény a festményben játék vagy akár a Magyar nyár címmel megfestett kókadt napraforgó.
– Nekem az Isten ekkora talentumot adott. Ezzel a tehetséggel kell alkotnom. Ha eszembe jut valami egyedi, és meg tudom valósítani, az ünnep. Legalább két-háromszáz magyar család otthonában van festményem. Az a nagy kitüntetés, amikor jön valaki, hogy húsz évvel ezelőtt vett egy Fegyó-képet, és most venne még egyet, mert tetszik neki. Ez az én Kossuth-díjam – mondja őszintén, és érezhetően nincs a hangjában semmi sértettség, semmi „meg nem értett zseni” allűr.