– A Művészetek Völgye úttörője volt a későbbi fesztiválhullámnak, amelynek köszönhetően mára fesztivál-nagyhatalomként is emlegetik hazánkat. Mi volt a titka Kapolcsnak?
– A rendszerváltás idején Kapolcsi művészeti napok címmel kezdtem el szervezni az önhibáján kívül Magyarország legnagyobb összművészeti fesztiváljává váló rendezvényt. 1995-re már több település csatlakozott, ezért létrehoztam a Művészetek Völgyét. Úgy gondolom, modellszerűsége abban keresendő, hogy a táji, emberi környezet adottságait tiszteletben tartva és felhasználva tudatosan vigyáztunk a hagyományos értékrendre, illetve helyet adtunk különböző innovációknak is. Akkortájt kevesebb volt a fesztivál, és általában nagyobb városok főterein, koncerttermekben, színházban rendezték azokat, így a mi fesztiválunk a helyszínválasztásában egyedülállónak bizonyult. Kezdettől szem előtt tartottuk, hogy a hátrányos helyzetű falvak közösségei profitáljanak a fesztiválból, amelynek egy részét az ingatlanjaik fejlesztésére fordították. A táj- és természetvédelem mellett rendbe hoztuk Kapolcs főterét és hídjait, felmértük a völgy értékeit, és könyveket, kiadványokat jelentettünk meg. Két múzeumot is létrehoztunk: megmentettük a Falumalmot, valamint egy XVIII. századi kovácsműhelyt és lakóházat. Folyamatosan dolgozunk azon a kapolcsi archívumon, amelyben digitalizáljuk az 1984-től a völgyben történt eseményeket. Tehát a szellemi és fizikai környezetet egyaránt figyelembe véve építkeztünk. Alapelvünk volt, hogy olyan produktumokat is létrehozzunk, amelyek ott születnek meg és a helyi lakosság is elfogadja azokat. Ez a furcsa és önjáró evolúciós folyamat azt eredményezte, hogy 2007-ben csúcsra járódott a fesztivál, hét településen már 260 ezer látogatónk volt. Kapolcs alulról szerveződő akció volt, sőt eleinte óriási kockázatot tartogatott. A tolerancia és a véletlenek „beengedése” működtette és tette sajátságossá.
– Alkotó emberként honnan önben az affinitás, mi több, mánia a szervezésre, egyúttal a hangulatra való ráérzés képessége?
– A hetvenes években nagyon szerettem csavarogni, autóstoppal Lengyelországba utazni. Ennek a szabadságérzetnek próbáltam egy szeletét megteremteni Kapolcson. A puszta létünk sugallhatta a közönségnek ezt az életérzést, amit nagyon sokan értékeltek. Persze sok minden alakította az évek során a „kapolcsozást”. A historikus zenét játszó Mandel Quartettel sokat turnéztunk Németországban, ahol kisebb-nagyobb pajtákban, templomokban léptünk fel, és irigy voltam, hogy a falvak tereit – a kultúrára építve – milyen jól tudják hasznosítani. Többek között ebből alakítottam ki aztán az úgynevezett udvaros szisztémát, ahol az egyedi arculatú portákat művészek, művészcsoportok telítik meg élettel a fesztivál tíz napján.
– Kapolcs felfedezése egybeesik a Káli-medence divatos nyaralóhellyé válásával. Önt is ez az áramlat kapta el, amikor idetalált?
– A 70-es, 80-as években Jancsó Miklós, a Kardos testvérek, Gödrös Frigyes, András Ferenc, később Cseh Tamás és még nagyon sokan jöttek a Káli-medencébe, ahol olcsón tudtak parasztházakat venni és felújítani. Én is majdnem odakerültem, de végül a feleségemmel, Szurdi Évával Kapolcson vettünk egy romos házat, amely kint is van és bent is van a Káli-medencében, hiszen a falun keresztülfolyó Eger patak egyik oldala még a Káli-medence, de a másik már a Bakonyaljához tartozik. Én nem azt az utat szerettem volna járni, amit a kálisok, vagyis hogy egy szűk értelmiségi kört leszámítva nem tartom a kapcsolatot a településsel. Éppen az ellenkezőjére vágytam. Évekig „gyüttment” voltam Kapolcson, ráadásul kétszeresen is: pesti és művész. Többszörösen bizonyítanom kellett. Ezt érzékelte és értékelte a falu. Összefogtunk, és 1989-ben létrehoztuk a megye szinte első civil szervezetét, a – máig is működő – Kapolcsi Kulturális és Természetvédelmi Egyletet. Csodálatos híd jött létre a helybeliek és a művészvilág között. Ez az igen erős alap időtállónak bizonyult, hisz mára már generációk ismerik a Kapolcs és a Művészetek Völgye nevet. Az évtizedek során kialakult „Kapolcs-brandnek” persze veszélyei is vannak. A 390 lelkes faluban egyre több a nyerészkedő, a helyieket lenéző, más értékrendet képviselő percember. Ezek azok, akik – ha nem figyelünk – könnyedén rátelepednek és kihasználják a nehezen felépített értékeinket.
Márta István szerint a Kapolcs-brandnek veszélyei is vannak, a faluban egyre több a nyerészkedő
Fotó: Mirkó István
– Néhány hónapja képviselő-testületi tag is lett Kapolcson.
– Igen, így már hivatalból is felelős vagyok a falu életéért, jelenéért, jövőjéért. Márvány Péter személyében fiatal polgármesterünk van. Ő egyébként visszaszármazott, hiszen Angliában élt közel öt évig, majd hazajött a szülőfalujába, és családot alapított. Örülök a helyiek bizalmának, és büszke vagyok arra, hogy az értékőrzés, amelyet a Művészetek Völgyével indítottunk, tovább érett: például Taliándörögdön létrehozták az ifjúsági értékőrhálózatot, most pedig születőben van ott egy népfőiskola is.
– Másodszorra szervezik meg a Kapolcska program elnevezésű tábort és kisfesztivált. Hogyan jött az ötlet egy új kapolcsi esemény létrehozására?
– Édesapám magyar–történelem szakos tanár volt, és egy bentlakásos fiúnevelő intézetben – a Zrínyi Miklós Nevelőotthonban – éltünk egy kis szolgálati lakásban. Színjátszókört, kórust szervezett az árva, félárva gyerekeknek. A foci, a röplabda, a pingpong és a sakk mindennapos elfoglaltságot jelentett, imádták a gyerekek. A 9–15 éves korosztálynak és a családoknak szóló – a Művészetek Völgye fesztiváltól független – Kapolcska program kicsit apám emlékére született, amelyet 11 éves unokám Kapolcs-szeretete is erősen motivált. A tehetségkutatás, készségfejlesztés mellett karitatív elemei is vannak az eseménynek, hisz a húsz kapolcsi gyerek mellett az idén tizenkét moldvai fiatalnak is helyet szorítunk, akiknek az életpályáját is nyomon szeretnénk követni.
– A Művészetek Völgye nyomán több megkeresés kap hasonló találkozó szervezésére. Működhet a minta máshol?
– Kapolcsot nem lehet utánozni, hiszen ahhoz az ott élő emberek, a táj és a múlt is kellenének. Mindenkinek segítettem, aki hívott, ezek közül volt, aki nem bírta, volt, aki máig is kiválóan működik. Az ilyenfajta minőségi fesztiválra jó példa az Ördögkatlan vagy az őrségi Virágzások napja. Két éve újabb kísérletbe fogtam: elkezdtük a Bőköz fesztivált az Ormánság három kistelepülésén. Szeretek felfedezéseket tenni: a Zsolnay Örökségkezelő Nonprofit Kft. ügyvezetőjeként három évet éltem Pécsen, ezalatt „bejártam Tolnát, Baranyát”. A Dráva környéke lenyűgözött. Az Ormánságról sokat olvastam már amatőr néprajzosként is. Érdekelt, hogy a fokozottan hátrányos vidéken, amely 280 kilométerre van Budapesttől, létre lehet-e hozni, érdemes-e csinálni valami emberit a XXI. század elejének digitális világában. Mostanra érkeztünk el a harmadik évhez. A Bőköz fesztivál a hídteremtésre épül. Híd a falvak között, a különböző kultúrák között, híd Baranya múltja és jelene között, híd a horvátok és magyarok között. Ha minden igaz, akkor a drávaszabolcsi híd konkrét szereplője lesz a fesztiválnak, hisz a két országot jelző piros csíkon egy néhány perces közös zenélés jelzi majd a kultúra összekötő erejét.
