A Barcsay-díjat 1989 óta adják át, 35 év alatti, magyarországi és határon túli magyar képzőművészeknek. A nyertesek minden évben hagyományosan ki is állítanak, tavaly ez elmaradt, így most a 2017 és 2018 alkotásai együtt láthatók, remek összhangban, ugyanis három hölgyről és három úrról van szó: Kósa Gergely, Kristófy Dániel, Máthé László a tavalyi, Hajgató Terézia, Jánosi Kata és Tóth Annamária Rita az idei díjazottak. A felállás szerencsés, Bereznai Péter festőművész, a kiállítás kurátora is pontosan tudja, mennyit bírnak a galéria szellős termei, minden művész megkapja a kellő teret, minden képnek megvan a maga hatósugara.
Kósa Gergely finom tollrajzai egy minden apró szegletében monomániás precizitással vizsgált ház részértelmezései, a struktúrákban néha váratlan emberi jelenléttel – mintha épített és építő érzékenyen vonalkázott, közös korpuszából készülne térkép.
Kristófy Dániel könyveket installál drapériába és masszába, a végén az olvasmány nem olvasmány többé, csak test, anyag, ami más anyagokkal egyesül. Viszont a szavak továbbra is ott vannak benne, aztán – hitünk szerint – vagy csinálnak valamit a festékrétegek mélyén, vagy nem.
Máthé László erős, energikus, érzelmes olajképei a prométheuszi tüzet, a tűzhozó magányát és áldozatát láttatják. Prométheusz egy lassan égő édesköményággal lopta el Zeusz tüzét az Olümposzról, hogy az embert az állatok fölé emelje – a kultúrtörténetben ez a tűz a keresztény ikonográfiában a lángnyelvként ábrázolt szentlélek előképe. Kíváncsi leszek, az elkövetkezőkben mennyire megy bele a művész a görög panteonba, illetve merre indul el majd onnan.
Hajgató Terézia szék-tapéta-párna hármasában gondolkodó festményei azon tűnődnek, hogy valami hiperrealista analizálást vagy inkább csak a megfigyelés önfeledt örömét sugározzák. Szép, míves és egzakt a mű, a koncepciót meg talán nem is kell mindig értenie az okvetetlenkedő szemlélőnek.
Jánosi Katát a harmonikus és disszonáns faktúrák érdeklik, például a Strigulák V. című képen (meg az egész Strigula-sorozatban). Ha változatosabban és vastagabban volna vászonra hordva az anyag, jó tanulmány lenne színházi díszletfestőknek. Így is kellemes látnivaló, sőt mintha a visszafogott vagy épp beteges pasztellszínek valami erotikus áthallást is sejtetnének a sok kis szomorú vonalka monotóniája mögött. Nem igazán találok fogást az anyagon – a művész blogján látott régebbi képek számomra erősebbek, egyszer talán azokkal is találkozom élőben.
Tóth Annamária Rita első látásra életigenlő, zöld lombsátras, napfényes expressziókban lubickol önfeledten, nagy vásznak, bátor gesztusok – kicsit ki is lóg a többi művész közül, ám mikor észrevesszük, hogy az önfeledtség mögött lüktető dinamizmus egyben zaklatott és indulatos is, megváltozik a festmények intenzitásának jellege. Ezeknek a képeknek a legnagyobb a hatótávolságuk.
Összességében kiemelkedően egységes, erős tárlat, mindenkinek ajánlott. A kiállítás január 20-ig látogatható a szentendrei MANK Galériában.