– A rendőri munkából adódóan átfogó látleletet alkothatott korunk társadalmáról. A kihallgatások során megismert szófordulatokat, karaktereket fel tudja használni íróként?
– Lehet tipizálni karaktereket, de ez a rendőri munkában nagyon félrevisz. Íróként sem szerencsés. Úgy dolgozom, hogy mindig megírom a hőseim életrajzát másfél-két oldalban. Ez azért jó, mert amikor elkészítem a regény vázlatát – ez az agymunka, megírni már jutalomjáték –, és eljutok egy válaszúthoz, elő tudom venni ezeket az életrajzokat, és akkor számomra teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy ő ott ezekkel az előzményekkel a háta mögött mit tenne. Forgatókönyvírás-képzést is végeztem, ami segít felépíteni a megfelelő arányokat, az információ- és cselekményadagolást, hogy harminc oldal után történjen valami, amiért az olvasó nem bírja letenni, és újabb harminc oldalt elolvas. Amit ott tanultam, annak hetven százalékát azelőtt is alkalmaztam, csak nem tudatosan.
– Precíz konstrukcióként beszél a regényről.
– Én nem művész vagyok.
– Sok íróembernek olyasfajta közléskényszere van, amellyel valamifajta önkifejezést és önértelmezést hajkurászik.
– De ez nekem mint olvasónak unalmas. Én is elmondom, amit gondolok a világról, csak nem többoldalas belső monológokban, hanem például két érdekes karakter frappáns párbeszédében, így az olvasó nemcsak elgondolkodik, hanem szórakozik is.
– Melyik a legszemélyesebb könyve?
– Három ilyen is van: a Falak mögött, A kandahári fogoly és a Célpont Párizsban az, amiben több mélyebb gondolat van.
– A Falak mögött a terrorizmus és a migráció jelenségét tematizálja. Az erős aktuálpolitikai kontextus miatt sürgősnek érezte kiadni?
– Azért éreztem sürgősnek, mert a téma az utcán hevert, de tavalyig egyetlen regény sem született Magyarországon erről. Nem akartam senki utánérzése lenni. Amikor írtam, sürgetett a határidő, nem volt alkalmam visszaolvasni részeket és törölni a nyersebb dolgokat, ezért ez nagyon őszinte lett. A demográfiai adatok ismeretében látható, hogy Európa mifelé tart – ez csak matematika. És nem az a gond, ha az európai ember bőrszíne barnább lesz, hanem ha maga a kultúra vész el, ha az értékeink tűnnek el. És jelenleg épp az értékeink egy része az, ami megakadályozza, hogy megfelelően megvédjük magunkat. A jelenleg értékesnek tartott eszméink közül valamit mindenképp fel kell adnunk: vagy a szabadságjogokból veszünk vissza, és akkor fizikailag esetleg meg tudjuk védeni magunkat, vagy nem veszünk vissza, és ez lesz a vesztünk, a kultúránk tűnik el.
Réti László több évtizedes rendőri tapasztalattal és precíz dramaturgiával építi fel a regényeit
– Nem gondolt arra, hogy a kihallgatásai során megismert világot is megírja? Önnek mégiscsak van egy ilyenfajta ismeretanyaga, amelyet hasznosíthatna – még ha olyan torz tükörként is, mint a kibeszélőshow-k mélybugyrai.
– A nyomozó egy jó szakmunka – ezért nem túl érdekes a valóságban. A nyomozások kilencven százaléka iszonyatos adminisztráció. A következő könyvem, a Budapest boulevard itt játszódik majd a fővárosban, de egy fikciós könyv lesz, nem önéletrajzi ihletésű, bár óhatatlanul lesznek benne olyanok, amik a környezetemben megestek. Ez a történet megtörtént eseményeken alapul, de soha nem hinné el, hogy melyek azok – kezdtem már így regényt, és ezt a megjegyzést lehet, hogy ebbe is beleírom. Az írók közül sokan keresnek meg, és kérdeznek a rendőri tapasztalatomról, ilyenkor szembesülök azzal, hogy mennyire nehéz ma a rendőrség munkájáról érdemi információt szerezni. Tény, hogy ilyen szempontból előnyben vagyok. Érdekes a felvetés; ha találok hozzá egy olyan bűnügyet, amellyel működne a koncepció, akkor elképzelhető, hogy megírom.
– Hazánkban is vannak híres bűnesetek, amelyek máig sok kérdést vetnek fel – épp ezekre mutat rá az Echo TV-n futó műsora, az Újranyitott akták.
– Ez a koncepció régóta a fejemben volt, pont azért, mert zsaru voltam. Sokszor baráti beszélgetésen is kérdezgetnek, hogy most tényleg mi történt ott. Az embereknek addig van rálátása ezekre az ügyekre, amíg a bulvár ír róluk, de hogy milyen ítélet született másodfokon, az nem mindig jut el az olvasókhoz. De számomra a pszichológiai oldala érdekes ezeknek a bűneseteknek, az, hogy az üggyel kapcsolatos kérdések rendőri, elkövetői és áldozati oldalról hogyan tevődnek fel. Ezért van a műsorban mindig egy kriminálpszichológus is.
– Elkezdtek a magyarországi bűnesetek is mozivászonra kerülni, például a Viszkis vagy A martfűi rém. Ön rendőrként mit gondol erről?
– Szerintem ez egy jó irány. Rendőrként sem irritál ez a jelenség, mert nem azt látom ebben, hogy hősöket kreálnak bűnözőkből. Mindkét esetben a bűn mellett a bűnhődés is megjelenik, és ez így korrekt. Ezek inkább életútfilmek, mintsem karakterfilmek. A több mint negyven évvel ezelőtti balassagyarmati túszdrámát is megfilmesítették 1989-ben, ez volt az első ilyen jellegű hazai film. Nem tartom rossznak, hogy ha találnak történetet, amely filmes szempontból érdekes, megmutatják. De ha olyan lesz, mint a Született gyilkosok, ahol hőst faragnak az elkövetőkből, az már nem tetszik. A Viszkis esetében felmerül a szimpátia kérdése, ez egyrészt az elhúzódó macska-egér játszmából is fakadt, meg a karakterből is, aki amikor bukott, tudott veszíteni. Meg aztán talpra állni is, ettől láthatták/láthatják őt annak a szemöldökfelhúzós, kikacsintós zsiványnak.
