Október 23-án este nagyszabású koncertet rendeztek a Papp László Budapest Sportarénában az 1956-os emlékbizottság támogatásával. A rendezvényre ingyenesen, de előzetes regisztrációhoz kötötten lehetett bejutni. És mint minden ilyen alkalommal, történtek apróbb, ünneprontó fennakadások, így az előadás kezdete előtt pár perccel is még hosszú sorban állva bosszankodtak azok, akiknek saját vagy a rendszer hibájából nem sikerült érvényes vonalkóddal kinyomtatniuk a belépőjüket. Persze volt olyan is, aki csalódottan szorongatta a plusz három regisztrációt, mert barátai cserbenhagyták. Táskaellenőrzés és testi motozás után mi, akiknél minden rendben találtatott, bejutottunk az Arénába, ahol azzal szembesültünk, hogy a telt házasnak várt előadásra alig pár ezer ember volt kíváncsi. Pedig a felkért előadók mindannyian külön-külön is be szoktak vonzani ekkora közönséget a (fizetős) koncertjeikre.
Nem azt mondom, hogy csúcs volt, de a maga nemében jó koncepció mentén épült fel a rendezvény, inkább tényleg a laza, felszabadult ünneplést célozták meg. Emlékezzünk arra, ami történt, és örvendjünk annak, hogy ma már egy félelem nélküli világban élhetünk. Illetve ha vannak is félelmeink, azok teljesen más fajták, és ne foglalkozzunk velük legalább egy pár órán keresztül. Szórakozzunk, érezzük jól magunkat.
Húsz-huszonöt perces blokkokban adtak elő a művészek. Ez előadónként három-négy zeneszámot jelent, ami nem sok, de amikor tudjuk, hogy most ugyan Nagy Feró tolja a XX. századot, és hallgatnánk még egy darabig, sőt a közönség egy része már táncol is a széksorok között, de akik következnek, őket is jó szívvel látjuk a színpadon, akkor nem is kevés a fél óra körüli időtartam.
Az apró visszásságokat, kis megtorpanásokat nem boncolgatom most, mert ráhangolódva az ünnepre inkább a pozitívumokat emelném ki. Minden előadónak át kellett rendezni a színpadot, és ezt az időt használták ki remekül arra, hogy a zömében fiatalabb, tehát semmiképp sem ’56-os, de még akár kommunista időkbéli tapasztalatokkal sem rendelkező közönségnek rendhagyó történelemórát tartsanak.
Ákos 1956 című számát a pécsi Voisingers együttessel adta elő
Természetes, hogy szívesebben figyelünk egy monitoron pergő képsorra szép, alkalomhoz illő háttérzenével és szépen, emelkedett hangon előadott, tartalmas szövegre, mint arra, hogy a színpadról kihordják egy zenekar felszerelését és becipelik egy másikét. A történelmi 1956-os dokumentumokon kívül előkerültek 1989-es, sőt 2006-os képsorok is a megfelelő magyarázattal, és becsempésztek egy bájos, de nagyon elgondolkodtató kisfilmet is: külföldi és hazai fiatalokat kérdeztek ’56-ról a Szigeten.
Vastag Csaba kezdte az estet az alkalomhoz illő válogatással, és ha nehezen is hangolódott rá a közönség, és nem igazán volt sikere az „ez a felkelés napja, és aki akar, keljen fel”, mármint a székéről beszólásának, minden a helyére került, amint elkezdte énekelni az Egy szív hazajár-t. Következett Desmond Child az emlékévre írt dalának klipje, majd Téglás Zoltán magyar származású amerikai énekes, dalszerző, producerrel beszélgettek a műsorvezetők, kifaggatva ’56-hoz kapcsolódó tetoválásainak történetéről.
Ez is érdekes színfoltja volt a koncertnek, a fiataloknak érezhetően elnyerte a tetszését. A Szabadságkoncert fellépői között volt a fiatalabb generációhoz tartozó Deniz is, aki hosszú évek óta a hazai hiphopszíntér meghatározó alakja. Őt a PG csoport, majd a Beatrice követte, Nagy Ferónak, mint említettem, sikerült megmozgatnia a közönséget életkortól függetlenül, a Biebers együttesről is lehullt a lepel, hogy ez egy magyar banda, és remekül tudnak magyarul is énekelni a srácok.
A várva várt fellépő is megérkezett: Ákos hozta a formáját, azt, amire nála mindig számítunk. Produkciója zeneileg és látványilag is tökéletesen meg volt komponálva, az alkalomhoz illő fennköltséggel és profizmussal.
Az estet az East együttes, a hazai progresszív rock történetének egyik legfontosabb zenekara zárta. Takáts Tamásnak sikerült a lelkünk húrjait itt és most is megpendíteni a Szél repítse lelkem és az Elrejtettél a szívedben című számokkal. A finálé pedig a The Party Is Over volt, az angol nyelvű segélykéréssel indult, amelyet Magyarország az ENSZ felé intézett a szabadságot utolsóként védelmező dunapentelei Rákóczi adón keresztül, miután 1956. november 4-én a szovjet tankok elindultak a forradalom leverésére.
