A két csapat kapcsolata Ferenczy György elmondása szerint legalább ötéves. A Racka és a Csík pályafutása során külön-külön is olyan stiláris hidakat épített, amelyeken adta magát a találkozás. Csík János bandája volt az első autentikus magyar népzenekar, amelyik rászánta magát a szentségtörésre, hogy eredeti hangszerelésüket megtartva rocknótákat játsszék. És láss csudát: a szentség nem tört meg, hanem magához ölelt egy másik minőséget, mint anya a gyermekét. A giccsnek látszó kép indokolt, hisz bármilyen zenetörténeti csűrés-csavarás mellett is tény, hogy minden „populáris” zenei zsáner a népzene kiapadhatatlan emlőjéből szopta a ritmust, a dallamot, de a dögöt és a stenket – avagy életérzést – is, beszéljünk bármilyen nép zenéjéről. Hisz a blues is az, ami néger munkadalokból nőtt ki, ahogy Csík János is meséli: krampácsolás közben, egy adott feladat adott ritmusára, ami bármilyen egyhangúnak, monotonnak is tűnt, hihetetlen erőket, érzéseket foglalt magába.
– A blueszene is népzene. Fúzió mindig akkor van, ha mindkét oldalon ugyanaz az érdeklődés. Az nem fúzió, ha valaki azt mondja, hogy ezt játszd el bossa novában – magyarázza Ferenczy György nagy elánnal, amikor a Fonóban, két próba között kérdezem a közös munkáról. – 1990 környékén kezdtem táncházba járni, de akkor még tiszta bluest játszottam, eszembe nem jutott, hogy a kettőt összemossam. Pár dallam annyira ment a fejemben, hogy egyszerűen standard bluesokra rámuzsikáltam. Sokszor nem is volt rá jó, de kényszer volt bennem, muszáj volt eljátszani. Képzeld, életemben nem táncoltam, nem is tudok néptáncolni, de 1990 óta járok heti rendszerességgel, mert nem csak a zenét, a légkört szeretem – egészséges embereket, egészséges környezetben. Pedig az elején furcsán néztek rám: kendő, trapézgatya, mexikói kalap, westerncsizma… Egy tetkóm is megvolt már – mesél Ferenczy az első benyomásokról, amelyekről akkor még nem lehetett tudni, hogy a mostani, közös koncerthez vezetnek.
– Tíz éve kezdődött ez a kalandos történet, amikor a Kispál és a Borz néhány nótáját átigazítottuk. Miközben rengeteg információ jön a világból, egyre inkább kezdenek a fiatalok kíváncsiak lenni a saját világunkra, saját nemzetünkre, saját kultúránkra, és a népzene fontos jelzője ennek: hol is élünk, mik is vagyunk, mire lehetünk büszkék? A falusi embernek nem mindig volt alkalma zenekart fogadni, maga énekelt magának, ha bánata volt, azért, ha vidám volt, azért. A régi öregek is így tanították meg. Ez egy emberi történet. Emberek életéből fakadt ez a szintézis – erősíti meg a minden kultúrán átívelő értelmezési tartomány jogosságát Csík János, a Kossuth-díjjal is jutalmazott kecskeméti zenekar vezetője.