Az „aktualizálás” divatos rémétől kezdettől elhatárolódott mind a rendező, mind a szöveg mai nyelvre való átvezetője. Több nyilatkozatukban is elhangzott, hogy semmi erőltetetten kortársat nem kívántak belemagyarázni Katona József művébe – minden áthallás a dráma remekmű voltából fakad. Azaz: azért mond a 21. századi ember számára érvényeset, mert tulajdonképpen megírása óta mindig is azt mondott, és gyaníthatóan a következő évszázadokban is hasonlóan fog ez működni. Éppen kínos igazmondásának tulajdonítható a Bánk bán (siker)történetének göröngyös útja, de az is, hogy valódi felfedezése után csakhamar vastag pátoszréteg lepte be a darabot, és számos bemutatójára rátelepedett a teatralitás.
Ennek a hagyománynak fordít most hátat rendezésében Szabó K. István, és keresi meg a történet mélyén húzódó emberi sorsokat, a megélt konfliktusok lelki hátterét. Ezen a színpadon hús-vér emberek állnak előttünk, különösen míves, poétikus jelmezekben, azt sugallva, hogy történelmi események tanúi vagyunk ugyan, de olyanoké, amelyek a magyarok történetének akármelyik pontján ugyanígy lehettek volna. Minden, ami megesik ebben a drámában, az emberi jellem és lélek törvényszerűségeiből következik, a közösségi és magánéleti aggodalmak lényegileg nem változnak.
A Bánk bánt játszó Demeter András egyszerre hordozza szerepében az elmúlt századok államférfialakjait és a szerelme hűtlensége miatt gyötrődő, megalázott férfit, aki akár a munkatársunk is lehetne. Kiegyensúlyozott vezető, de aki rugalmassága, nyitottsága miatt, az érvek hatására fokozatosan elveiben változni is tud, sőt rákényszerül arra. A címszereplőé a legsúlyosabb és legrétegeltebb dráma, amit Demeter méltó módon képes megjeleníteni – úgy, hogy végül a karakter romjaiban is tiszteletet ébreszt. Gertrudis szerepére nehezen lehetett volna jobb karaktert találni, mint Kovács Editét. Értelmezése nagymértékben segíti a konfliktusok megértését – néha a történelmi királyné alakjára helyezve a hangsúlyt, néha meg egy kortárs menedzserasszony imidzsét karikírozva. A darab elején még szilárd pozícióból, férje helytartójaként tételezi magát, aki aztán a – szerinte jórészt rajta kívüli – történések során lassan megtörik, és törvényszerűen pusztulnia is kell. Melindát, Bánk feleségének alakítóját nagy gonddal választották ki, alapos casting előzte meg a próbafolyamatot. Ebben a szerepben, a magánéleti konfliktus kibontakozása során nem egy őrjöngő tébolyt látunk Földesi Ágnestől, hanem egy nagyon is okos őrültséget, amelynek viszont sajnálatos módon még sincs más kifutása, mint a halál. Petur bán komplex jellemének hiteles megszólaltatója a Jászai-díjas Bartus Gyula. Tiborc (Jancsik Ferenc) mellett ő a haza, a magyarság érdekeinek fő szószólója; ebben a szerepben az is jól látható, hogy Petur önreflexív figura, kérdéseit saját maga számára is felteszi. A paraszt megszólalását Szabó K. érzékletesen kiterjeszti, s noha Tiborctól indul a panasz, a magyar urak, békétlenek fokozatosan bekapcsolódnak a monológba, így valóban a nép, az ország siralmait hallhatjuk.
Tege Antal Biberachja olyannyira erős jelenlétű a színpadon, hogy félő, szimpatikusnak fogják tartani. Az elképesztő energiával, a köpönyegforgatás teljes fegyvertárával, de ugyanakkor humorral felszerelkezett „lézengő ritter” udvarbeli szerepével kapcsolatban is spekulációkat indíthat el. És akkor nem beszéltünk még Ottóról, akinek a dráma születése óta vitatott a szerepe, többször cenzúrázták is funkcióit. Itt most bíborosként tűnik fel, Czitor Attila jeleníti meg, nagy kereszttel a nyakában – bravúrosan bíborszínű jelmezben.
II. Endrére meglehetősen hálátlan szerepet osztott Katona, viszonylag kevés megszólalási lehetősége van, az is már minden fontos történés után. Presits Tamás értelmezésében kezdetben egy gyámoltalan királyt látunk, aki a teljes elbizonytalanodás, értetlenség és hirtelen jött gyász szituációjával próbál megbirkózni. Eljut odáig, hogy kimondja: „Előbb mintsem magyar hazánk – előbb esett el méltán a királyné” – de nem igazán van ideje ezt a felismerést felépíteni, megélni.
A díszlet egy építkezés kellékeit tartalmazza – látható, hogy az idegenből érkezettek gyakorlatilag újratervezik a magyar valóságot, és ez a fizikai környezetre is vonatkozik. A változást jelzik a cementkupacok, állványzatok, az általános rendetlenség, összezavart állapotok. Az előadásban hallható zene archaikusan kortárs, mindössze három rézfúvós, három vonós, egy fuvola és egy timpani segítségével, valamint gyerekkórusokkal, melyeket Verebes Ernő ellenpontozásként használ: hol csúfolódó árva gyerekekként, hol siratókként tűnnek fel.
Rengeteg apró, költői motívum ragadhatja még meg a figyelmünket, de mindegyikük ugyanazon irányba terel: értsük meg az embert a történelem hordalékai dacára. Megéri, mert ezáltal a magunk korának és konfliktusainak is értőivé lehetünk.