Bevallom, először a kötet címe fogott meg, el is kezdtem sóhajtozni menten, hogy milyen igaz, nem, tényleg nem lehet velük (szerkesztői bravúr a „vitázni”, mert a kötetben „vitatkozni” szerepel, amivel döccenne a ritmus), aztán megnéztem a szalmakalapban, kedélyesen mosolygó Móricz Zsigmondot a címlapon, és tudtam, hogy jó könyv lesz.
Én eddig – dőrén és nagyképűen – azt hittem, hogy szinte mindent olvastam Móricztól a naplóival és a levelezésével bezárólag, de akkor kezembe kerül egy kötet, és látnom kell, hogy nem, messze nem. És soha nem is jelentheti ki senki, hogy (szinte) mindent olvasott tőle. Ahogy a kötet összeállítója, Urbán László fogalmaz az utószóban: „Egy tollforgató művészről lehet-e hiteles pályaképet festeni, ha csak részleteiben ismerjük az életművét?
Nyilvánvaló, hogy a százszázalékos szövegismeret csak megközelíthető ideál lehet, de minél teljesebb a szövegismeretünk, annál hitelesebb az írói profil. Minden bizonnyal másképpen értékeljük alkotói indulását, ha ismerjük lappangó zsengéit, és beépítjük ezeket Móricz-képünkbe.”
De nemcsak a zsengék kapnak helyet a kötetben, hanem novellák, karcolatok, publicisztikák, jelenetek, vallomások és nyilatkozatok: megannyi Móricz-arc, megannyi téma, sok-sok tucat hevenyészett, kiadatlan és kötetbe eddig nem rendezett írás. Ez a fő szervezőelv, kötetbe nem rendezett írásokat gyűjt össze a szerkesztő, és kaleidoszkópszerű, összetett, önmagán belül is a fejlődést megmutató, színes kép áll össze a vállalkozásból.
A kötet versekkel kezdődik… és egészen megmosolyogtató. Valahogy a Móricz-versekkel egyébként sem tudok mit kezdeni, mindig zavarba jövök tőlük, és arra gondolok, biztosan én olvasom fel rosszul őket a gyerekeknek. Éppen ezért megnyugodva láttam, szintén az utószóban: „S ha már az indulásról beszélünk, meg kell emlékeznünk lírai kezdeményeiről.
Néhány »Zsiga bácsis« gyermekversén kívül még közepesekkel is elvétve találkozunk. Meghökkentő, hogy a magyar prózanyelv virtuóz mestere lírájában nem érzi a ritmust, rímei torzak, összecsengésük élvezhetetlen, a könnyedség és a játékosság idegen »költői« világától. Ennek ellenére felzaklatott érzelmi állapotában évtizedek múltával naplóiban is rímes prózában szólal meg.” Valóban…
Azonban a „magyar prózanyelv virtuóz mestere” prózában elképesztőt alkot. Az utószó hosszan elidőz Czine Mihály sommás véleményénél Móricz zsengéi kapcsán: „Kiforratlan írások ezek, a gyengénél jobb alig van közöttük […] közös jellemzőjük az önképzőköri szójárás […] a diákéletből hallott vagy másodlagos olvasmányélmény […] a mesterkélt párbeszéd […] a közhelyes jellemrajz.”
Erre maga Móricz is rátesz egy lapáttal, amikor ifjúkori írásairól leszedi a keresztvizet, úgyhogy az egyszeri olvasónak igencsak neki kell gyürkőznie, hogy megtalálja ezekben a szövegekben, hogy mi az, ami jó. De megtalálja, elég könnyen megtalálja (pedig tényleg néhol sokkolóan középszerű, csikorogva kedélyes és csikorogva humorizáló szövegkásahegyen kell magát átrágnia), ilyeneket például (ezzel kezdődik az 1900-ban megjelent Esztike az utcán című szöveg): „Kedves hely az utca szöglete naplopóknak és az élet tanulmányozóinak.
Nem akarok dicsekedni azzal, hogy az utóbbiak közé szoktam számítani magamat, és nem akarok panaszkodni amiatt, hogy az előbbiek között szoktak emlegetni.” Vagy 1904-ből (tehát még mindig az írói sikert meghozó Hét krajcár közlése előtti időkből): „A távíróoszlopok őrült sebességgel szaladtak el a vonat ablaka előtt. A sodronyok emelkedtek és ereszkedtek, fellegek bemosolyogtak rám. Engem bosszantott a konfidens mosoly – befordultam és elaludtam.”
Külön érdeme e szövegeknek és a kötet szerkesztőjének is, hogy szépen láthatóvá teszi azt az ívet, amelynek végén Móricz író lesz – az időrend miatt megfigyelhetjük, hogyan kezdi el felvenni a ritmust, és hogyan válik azzá a nagy magyar íróvá, akivé vált. És az 1908 utáni szövegeiben ugyanaz az elképesztő termékenységgel, mégis magas színvonalon alkotó Móricz mutatkozik meg, akit már jól ismerünk eddigi válogatás- vagy „összes” kötetéből.
A nemzetét féltő, szinte mindig arról gondolkodó, a szegénységgel küzdeni próbáló, tudományos igénnyel a népet megközelíteni igyekvő és annak felemelkedéséért minden eszközzel tenni akaró, egyáltalán nem (csak) az írás öröméért alkotó író. A magyar fatalizmus („Ha szenvedni kell, szenvedni kell, s kész.”) legnagyobb krónikása, a történelem átlátója (az Erdély tragédiája című, alig háromoldalas írás például úgy leírja az erdélyi fejedelemséget és fejedelmeket, ahogy azóta sem sikerült senkinek), a hihetetlenül precíz és kíméletlen megfigyelő, a szépíró Móricz mind megmutatkozik ebben a kötetben, amely egy nagy formátumú gondolkodó elme sziporkáinak gyűjteménye.
Móricz Zsigmond: Asszonyokkal nem lehet vitázni. Lappangó művek. Szépmíves Kiadó, Budapest, 2017.