Körülbelül a könyv feléig (de lehet, hogy a háromnegyedéig) úgy olvastam Michael Punke regényét, A visszatérőt, hogy folyamatosan összevetettem magamban az azonos című, a mozikban nagy sikerrel futó, Oscar-várományos filmmel, amelyet Alejandro Gonzáles Inárritu rendezett. (Persze már megint elkövettem azt a hibát – na jó, nem hiba, hanem szigorú módszertan, és nem elkövettem, csak követtem –, hogy a filmet néztem meg előbb, a könyvet meg utána olvastam el.)
És bár tudtam, hogy a filmet csak „részben” ihlette a könyv (ezt a készítők külön hangsúlyozzák is), mindenféle bölcs megállapítást tettem. Listát vezettem a különbségekről, miszerint: a filmben erőltetettnek érzek néhány beleszőtt szálat (igyekszem nem spoilerezni, de: a főhős fia sztori ugyan jól indokolja a bosszút, ám a vadnyugaton kevesebb is elég egy remekbe szabott megtorlásért; a kalózos vonal és az indián kínzás vonal viszont hiányzik a filmből, jóllehet a könyvben hátborzongatóan izgalmas; a torok kiégetése nincs benne a könyvben, a farkasokkal harcoló magányos indián sem, vagy a döglött lóban töltött éjszaka – hát igen, ezekkel a félmondatokkal úgy érzem, hogy mindazoknak sikerült felcsigáznom az érdeklődését, akik eddig nem találkoztak a műve(kke)l!), a könyvben viszont néha követhetetlen a prémkereskedelmi machinációk leírása, legalábbis a szórakozni vágyó úri közönség számára.
Mégis egyik percben arra gondoltam, hogy kár volt ezt a könyvet az alapötleten (prémvadász fickót megtámadja a medve, de túléli, mármint a fickó; két prémvadász kolléga gondjaira bízzák, „amíg meghal”, de azok ahelyett, hogy vigyáznának rá, magára hagyják, és még ki is rabolják; mire bosszút esküszik, és utánuk ered; sok viszontagság & kínlódás) kívül átírni a forgatókönyvírás során, hiszen utánanéztem, hogy a főhős valóban létezett, és a könyv a fikciós szabadság ellenére elég pontosan követi az útját és lajstromozza a küzdelem állomásait; a másikban viszont arra, hogy azért mégiscsak jót tett a filmbeli dramaturgia és rendezői-forgatókönyvírói felturbózás a történetnek, mert feszesebb és drámaibb lett tőle… Bár ahogy a különböző cikkeket olvasom, ízlések és pofonok. (Kering aztán egy olyan kisfilm is, mely a film motívumait és beállításait Tarkovszkij beállításaival és motívumaival veti össze: engem meggyőzött.)
Egy idő után felhagytam tehát az összehasonlítgatással, és arra gondoltam: minisorozatomban úgyis a filmek könyvelőképeit vizsgálom, foglalkozom tehát a szöveggel.
Mert a szöveg jó. A fordítás is jó. (Bár feltűnően gyakran van szóismétlés azonos mondatban, bekezdésben, ami egyértelműen nem stíluselem, ugyanis a stílus bizony száraz és elbeszélői – viszont ettől néhol mellbevágóan lírai: „Két nagy kő közötti hasadékból magányos, megcsavarodott fenyő nőtt ki. (…) Egy veréb kifeszítette egy fenyőtobozból évtizedekkel ezelőtt, és felvitte a tisztás fölötti fenséges magaslatra. A veréb aztán elveszítette a magot, ami egy hasadékba esett a sziklák között. Volt némi talaj a hasadékban, és időben esett ahhoz, hogy kicsírázzon. A sziklák összegyűjtötték a hőt nappal, és ez részben kompenzálta az egyébként zord időjárási körülményeket. A napfény nem tudott egyenesen besütni, ezért a fenyő először oldalra nőtt, mielőtt felfelé indult volna, kifurakodott a hasadékból, mielőtt az ég felé fordult volna. Néhány göcsörtös ág nyúlt ki a meggörbült törzsből, mindegyiknek a végén fenyőtűkből álló satnya köteggel. Az alatta álló csavarttűjű fenyők olyan egyenesen nőttek, mint a nyílvessző, némelyik hatvanlábnyira magasodott az erdő talaja fölé. De egyik sem nőtt magasabbra, mint a kicsavarodott fenyő a szikla csúcsán.”) Van benne – igaz, csak elvétve – humor is: amikor a medvekarmok következtében félig megnémult, torkát fájlaló főhős remegő hangon, színtelenül és igen tömören előadja a franciáknak, hogy mi történt vele, azok így szólnak: „Minden rossz szándék nélkül, monsieur, ön nem valami nagy raconteur.” (Azaz anekdotázó.) Akadnak olyan plasztikus és pontos leírások, hogy a rosszullét adja a másikat (a medvetámadás, az indiántámadások leírásai mesteriek, és véresen idézhetetlenek).
Aztán vannak hibái is: én nagy indiánregény-olvasó voltam, és nálam jobban senki nem idealizálta a derék rézbőrűeket, de hogy a regényben minden második indiánus nemeslelkű lovag, aki két indiánskalpolás között fehéreket ment meg és fogad fiává (!), az nekem akkor sem meggyőző, ha a valóságos Hugh Glass úrnak papírja van arról, hogy a pauni törzsfőnök (Rúgó Bika a becsületes neve) a fiává fogadta. Aztán az sem tetszett, hogy a végén a szerző úr egy amolyan utószóféleségben lelkiismeretesen elmondja, mi lett a hősökkel a regény történetének lezárulta után – kérem, ez pontosan olyan kiábrándító, mintha Gárdonyi Géza az Egri csillagok végére biggyesztett volna egy appendixet, ahol részletesen leírja, milyen szomorú végük lett a könyv szépreményű szereplőinek. Hagyta volna ezt a Wikipédiára, hiszen ott megtalálható, mit történt a jó öreg Hugh-val!
De mindez eltörpül amellett, hogy ilyeneket lehet belőle – hitelesen, átélten – tanulni: „A lassúbb haladás gondolata felingerelte. Meddig tudja vajon elkerülni az arikarákat a Grand partján, ahol sokan jönnek-mennek? »Ne tedd ezt! Ne nézz túlságosan előre! Minden nap célja a másnap reggel.«”, illetve: „A vágy, hogy lelője Bridgert, majdnem hatalmába kerítette. Száz napja csúszott-mászott ezért a pillanatért, és a bosszú esélye most olyan közel volt, hogy az egész ügy lezárásához nem kellett több erő, mint finoman meghúzni a ravaszt. Mégis, egyetlen golyó túlságosan megfoghatatlannak tűnt ahhoz, hogy kifejezze a dühét; elorozta volna a pillanatot, ami a test test elleni küzdelem után elégedettséggel tölti el az embert.”
Michael Punke: A visszatérő. Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2016.