Az alkotócsoporton, amely a 35. évforduló alkalmából színre vitte az István, a királyt, látszik, hogy megtett minden tőle telhetőt, hogy „látványos és felejthetetlen szuperprodukció szülessen, amely méltó módon tiszteleg államalapító királyunk emléke előtt”. Nem vonom kétségbe az igyekezetet és a jó szándékot sem, viszont az, aki az ajánlóba ezt a mondatot fogalmazta, aligha látta az előadást.
Látványos volt a produkció, ezt megerősítem, Pattantyus Dóra jelmezei, Cseh Renátó díszletei, Bodor Johanna balettigazgató és Lénárt Gábor koreográfiája híven szolgálta a rendező koncepcióját és a főleg egy szabadban lezajló előadással kapcsolatos azon elvárást, hogy valami töltse már ki azt a nagy teret. Szabadtéri előadáson az ember nem úgy viselkedik, mint egy kőszínházban, és alighanem ezt a célt – mármint az eleve egzaltált közönség kielégítését – szolgálta a második felvonást megelőző, valóban lélegzetelállító motoroskaszkadőr-bemutató, amelyet nem nagyon sikerült integrálni a pogányok (?) szertartásába. Az, hogy a szereplőgárda ott tolongott a színpad szélén, mintha résztvevője lenne a show-nak, vagy az, hogy Koppány bukósisakot markolászva rohant be a színre a motoros-tüzes-robbanásos zűrzavar után, engem legalábbis nem győzött meg.
De lássuk a kijelentés második felét! A tisztelgést az államalapító király előtt. Hát… Egy családi viszály története lenne az István, a király? Pusztán arról lenne szó, hogy Géza fejedelem halála után Koppánynak kedve támad az uralkodásra, és a hagyományokra hivatkozva nyújtja be igényét? Az, hogy a kereszténység és a pogányság között tör ki a véres összecsapás, mellékes lenne? Elegendő vajon egy karcsú angyal balról, egy aranyagancsos patás, elhízott szarvasra hajazó akármi jobbról és egy szép, fényes kereszt középen, jó hátul? Mellékes lenne, hogy a magyar államiság alapkövét tette le István? Alföldi Róbert 2013-as rendezése már lerombolta a mű szakralitását, de a nemzeti értékeiből maradt valami. Napjainkra reflektálva tette fel a kérdést, hogy mit jelent és mit tud adni napjainkban egy ezeréves történet.
Nagyon összetett gondolatokat kapunk Székely Kriszta megvalósításától is, de ezek alaposan elrugaszkodnak attól, amit eddig az István, a király ébresztett bennünk.
„A téma, amit a szerzők kiválasztottak, nagyon fontos állomása a magyar történelemnek, vagyis az, hogy milyen döntések és események mentén állt össze végül is ez a nemzet. Ennek az országnak a történelem során megélt nehézségei nagyon jól megmutathatók ezzel az egy történettel” – nyilatkozta Székely Kriszta egy interjúban. Ugyanott mondta, hogy őt a Nyugat és a Kelet közötti választás állandó kényszere és a fiatal király személyes története érdekli: milyen hatással van a hatalom a személyiségére, és azt is elmondta, hogy rendezésében nem szeretne párhuzamokat vonni az aktuálpolitikával: „Fontosabb volt számomra az emberi oldala a történetnek, hogy egy fiatalembernek, ha ilyen helyzetbe kerül, mint István, milyen döntéseket kell meghoznia, hogy a hatalom milyen hatással van a személyiségére… Ezek időn átívelő dolgok, tehát inkább azokat a témákat szerettem volna ebből a történetből kiemelni, amelyek univerzálisabbak, mint akár az európai, akár a magyar aktuálpolitika. […] Azt gondolom, hogy bátran nyúltunk a darabhoz, de közben mégis tiszteletben tartottuk a történet nemességét. […] Sikerült annak a generációnak is létrehozni ezt az előadást, amelyik már nem az István, a király legendájában nőtt fel, amelyik csak a szüleitől, nagyszüleitől hallott róla vagy fotókon látta. Arra törekedtünk, hogy átemeljük ezt a művet a királydombi élmény után egy ma érvényes másikba, de úgy, hogy azok se csalódjanak, akik tele vannak emlékekkel az eredeti előadás kapcsán” – fogalmazott Székely Kriszta.
Nem véletlenül idéztem ennyit az általam amúgy kedvelt és elismert fiatal rendezőnőtől. Mert felvetődik a kérdés: mit is akart Székely Kriszta?
Mert ha téren és időn kívül akarta helyezni azt a darabot, amelyik nagyon is meghatározott térben és pontosan ismert időben játszódik, akkor sikerült. És akkor is sikert ért el, ha azt akarta megmutatni, hogy István király gyenge, esendő ember volt, aki belekényszerült az uralkodói szerepbe, mert egyik oldalról a nagybátyja pofozta meg, a másik oldalról az anyja ripakodott rá, a felesége mással kokettált, esélye sem volt a boldogságra azzal, akihez vonzódott, és egyáltalán, mindegyre sírva fakadt. Ilyen nyafogós lett volna egy férfi egy évezreddel ezelőtt, vagy ez már a ma vagy a jövő férfija?
Sokszor hallottam, hogy az István, a király remekmű, de csak a Kárpát-medencében, és főleg hogy csak magyaroknak lehet előadni. Most láttunk egy olyan előadást, amelyet el lehet vinni nyugatra, viszont például a Székelyföldre nem ajánlom, mert ott ha meglátják ezt az Istvánt (énekeljen amúgy bármilyen jól és brillírozzon színészi játékával Kocsis Dénes), nagyon furcsán néznének, és csak azért nem hagynák ott, mert behunyt szemmel is lehet zenét hallgatni.
Az István, a királynak markáns és meghatározó szereplői vannak. Mindükre szükség van, hogy a történet felépüljön, a dráma kiteljesedjen, és majdan eljöjjön a katarzis.
Azért nem foglalkozom most a többiekkel, mert a bajai előadásokon túl vagyunk, az operettben pedig részben változik a szereposztás. Az isten szabad ege alatt különféle technikai turpisságokat kell alkalmazni, ezért nem elemzem a hangbéli teljesítményeket sem. Szeptember 20-tól látható lesz a produkció Budapesten, megnézem és visszatérek rá. Nézzék meg önök is!
Élvezzék az elévülhetetlen zenét, hallgassák a veretes dalszövegeket, és gondolkozzanak azon, vajon tényleg annyira eltávolodott-e a forma a tartalomtól, mint ahogy én érzem.