Sokat emlegetett, szívet melengető kijelentés, hogy nincs egyetlen perc, amikor a Föld valamelyik pontján föl ne csendülne – színházban, koncerten, filmben, tévében vagy rádióban – Kálmán Imre valamelyik népszerű melódiája, legalábbis az operettstatisztikusok szerint. És miért ne hinnénk nekik? Ilyen „perc” volt kedden este is a Vidéki Színházak Fesztiválján.
A társadalmi különbségek miatt lehetetlennek tűnő kapcsolat meséjét mondhatni mindenki ismeri, de a színház honlapján, illetve a Papagenónak a fesztiválra kiadott tenyérnyi kis különszámában nagyon szépen összefoglalják „az újszülöttek” számára:
„Szilvia, az ünnepelt primadonna Párizsba készül, hogy ott folytassa karrierjét; szerelmét, Edvint, a trónörököst pedig – a szülők szerint fiukhoz jobban illő – Stázi várja a hercegi palotában. A mulatozásban járatos Bóni gróf és az Orfeumban minden szerelmi cselszövényt kitanuló Miska főpincér azonban kedvencük, Szilvia segítségére sietnek, hogy még egyszer viszontláthassa a házasulandó Edvint. Kezdetét veszi tehát a kockázatokkal és parádés helyzetekkel, titkokkal és ígéretekkel teli játék, melyben mindenkinek van veszítenivalója; miközben felcsendül a Jaj, cica és együtt ugrunk a nagybőgőbe kivilágos virradatig.”
A bécsi, német nyelvű ősbemutató óta eltelt több mint száz év alatt a darab prózai szövege, a szereplők neve, sőt a darab címe is több változatot megért, kerültek bele új szereplők és új jelenetek is időnként, de a zenei része szerencsére érintetlen maradt. Az eredeti librettót Leo Stein és Béla Jenbach írta, magyarra Gábor Andor fordította. A dalszövegek most is az ő átültetésében hangzottak el, viszont a prózai részhez Békeffi István és Kellér Dezső átdolgozását használták.
Eléggé ismert tény, hogy ez a változat 1954-ben azért született, hogy a primadonnaszerepből kiöregedett Honthy Hanna Cecíliája mintegy főszereppé avanzsáljon. De nem sajnáljuk ezt Honthy Hannától és most a szerepben szépen helytálló Sáfár Mónikától sem. A Csárdáskirálynő felépítése klasszikus: primadonna (Szilvia – Dobó Enikő), bonviván (Edvin – Orth Péter) és velük szoros kapcsolatban a szubrett (Stázi – Szegvári Juli) és a táncos-komikus (Bóni – Szemenyei János). Bár az operettszerzők törekednek erre a sorrendre, az előadások során gyakran előfordul, hogy a „mellékes” páros lejátssza, illetve leénekeli a primadonnát és a bonvivánt.
Ez történt most is. Pedig szépen énekelt, korrektül játszott, bájos és szimpatikus volt Dobó Enikő Szilvia szerepében. Orth Péternek viszont mintha nem igazán jött volna be a szerep, sem játékban, sem hangban. Alakítása néha mesterkéltnek hatott, nem tudta velünk elhitetni azt, hogy tényleg él-hal az orfeumi sanzonettért. Szegvári Juli Stázija érdekes színfoltja volt az előadásnak, meg tudtuk szeretni, annak ellenére, hogy csak a második részben lép színre, és szerepe csak annyiban fontos, hogy meglegyen a már említett klasszikus felállás és a darab egyensúlya, na meg hogy (majdnem) mindenki boldog lehessen a végén.
Aki „vitte” az előadást, játékban, táncban, hangban, akire első perctől felfigyelt mindenki és akitől a későbbiek folyamán már-már elvártuk, hogy feledtessen el velünk minden gondot, bajt, és könnyekig nevettessen, és akiről mindenki beszélt az egyetlen szünetben és az előadás után a villamosmegállóban, az Kaucsiánó Bonifác gróf, vagyis Bóni volt.
Szemenyei János sokoldalú tehetségének köszönhetően hozza fel Bóni szerepét az első sorba
Fotó: POSZT
Aki eddig kétségbe vonta volna a Pécsi Országos Színházi Találkozó szakmai zsűriének döntését, az most megbizonyosodhatott róla, hogy Szemenyei János joggal nyerte el a legjobb férfi mellékszereplőnek járó díjat a nyáron. Honthy Hanna érdemeit kegyeletsértés lenne vitatni, de az ő Cecíliája anno segítséggel lett főszerep. Szemenyei János viszont saját, sokoldalú tehetségének köszönhetően hozta fel Bóni szerepét az első sorba úgy, hogy láthatóan jól érezte magát a színpadon, mondhatni lubickolt a karakter nyújtotta lehetőségekben.
Amúgy ez a szívvel-lélekkel játszás, a játék öröme látszódott a Miska főpincért alakító Kőszegi Ákoson is.
Kissé csalódás volt számomra Egyházi Géza Kerekes Ferkó, illetve Ferencz Bálint Ferdinánd főherceg szerepében; hitelesebb, erőteljesebb alakításokhoz szoktam velük kapcsolatban. Hasonlóan nem hagyott jelentősebb nyomot Körtvélyessy Zsolt Rohnsdorf tábornokja sem, pedig a rövid jelenlét ellenére is rejt lehetőségeket ez a szerep.
Kifejezetten örülök, ha klasszikus darabok külsőségeit nem modernizálják ambiciózus díszlet-, illetve jelmeztervezők. Cziegler Balázs díszletei, Pilinyi Márta jelmezei szépen belesimultak a korba, amelyben a Csárdáskirálynőt elképzelték egy évszázaddal ezelőtt az alkotóik, és ez mondható el Barta Dóra koreográfiájáról is. Kedves ötletnek tartom Béres Attila rendezőtől, hogy bevonta a játékba a karmester Drucker Pétert is, és szellemesnek, ahogy az eredetileg háromfelvonásos művet kétrészessé téve úgy oldotta meg a függöny mögött a díszletcserét, hogy közben Leopold Mária herceg (Sirkó László) monológja továbblendítette a történetet.
A végére hagytam, ami egyáltalán nem tetszett: a vége.
Kálmán Imre az első világháború kitörésekor abbahagyta az 1914 tavaszán elkezdett munkát. „Nem tudok zenét szerezni akkor, amikor… a fronton egymást öli a világ” – nyilatkozta, és csak egy év múlva, Lehár Ferenc biztatására folytatta. Kálmán Yvonne, Kálmán Imre lánya is többször kifogásolta például Kerényi Miklós Gábor 2009-es rendezésével kapcsolatban a háborús motívumokat, illetve azokat a karaktereket, amelyek nem szerepeltek az eredeti műben, például a mankós katonák, illetve az Orfeumba beállító sebesült Schulteis.
Nem igazán értem, miért nem tudott ellenállni Béres Attila a kísértésnek, miért kellett megdöbbenteni a már-már eksztázisban lévő közönséget a gépfegyverropogással, az aláhulló vércseppekkel, az előbb még vidáman daloló, földre rogyó teljes szereplőgárdával, ennek a jelenetnek a többszöri megismétlésével. Értjük mi az utalást, de nem biztos, hogy kellett ez ide. Valahogy nem esett jól…
Hadd idézzem Kálmán Yvonne szavait: „Soha nem volt apám szándéka, hogy a Csárdáskirálynő háborús darab legyen, ez a show a szerelemről szól.” Ennek szellemében én is a mű eredeti munkacímével zárom írásomat: Es lebe die Liebe, vagyis Éljen a szerelem!
