A legnagyobb székelyként ismert Orbán Balázs nevét még mindig jórészt fő műve, A Székelyföld leírása okán szokás szóba hozni. Kétségtelen, hogy szűkebb hazájának minden rejtett zugát lelkiismeretesen és nagy szenvedéllyel kutatta fel, majd rögzítette páratlan értékű monográfiában – de ahhoz, hogy teljes jelentőségében álljon alakja előttünk, nagy szükség lenne egyéb, korábbi munkáit is olvasnunk.
És még akkor sem mondhatnánk, hogy teljességgel megismertük ezt a Jókai-regénybe illő, nagy tudású, kivételes műveltségű, rendkívül érzékeny, romantikus embert, aki korát meghaladva, feldolgozhatatlan mértékű ismereteket és tapasztalatokat osztott meg tizenkilencedik századi kortársaival. Hiszen ott voltak még az őt körüllengő legendák is, amelyek életében végigkísérték, s megfoghatatlanná tették a különc polihisztor alakját.
Életének egyik meghatározó korszaka és élménye volt közel-keleti utazása, amelyet nagyon fiatalon, még 1846-ban kezdett, s végül – több kitérővel – csupán 1859-ben fejezhetett be. Ennek a hosszú útnak az élményeit levelei, naplójegyzetei és visszaemlékezései alapján útleírásban is rögzítette, melyet aztán 1861-ben hat kötetben közre is adott. Művét két évvel ezelőtt, 2014-ben vállalta újra kiadni a Magyar Unitárius Egyház és a Méry Ratio Kiadó egy három díszkötetből álló sorozatban, hasonmás kiadásban – s mivel történeti-földrajzi jellegén túl szépirodalmi igényű munka, nem véletlen, hogy lenyűgöző olvasmányt jelent a mai embernek is. Orbán így fogalmazza meg szándékát: „Egy ösvényt legalább törtem keletre, mely reánk, magyarokra nézve százszorosan fontos, kiknek hivatásunk végreis az, hogy műveltségünk közvetitő legyen kelet és nyugat között, s kiket ezenfelül kelet mint ősapáink dicső hazája is érdekel.” Mikó Imre egyébként egy 1968-as, a Korunk folyóiratban megjelent tanulmányában szépen elhelyezi Orbán Balázs élettörténetében ezt a művet, és további izgalmas részletekkel is szolgál a családi viszonyokat illetően, segítséget nyújtva az értelmezésben.
Abban, hogy Orbán Balázs ilyen messzi tájakra vetődött, érdeklődésén kívül magánjellegű indítékok is szerepet játszottak. Eredetileg a görög származású anya révén (az ő története külön romantikus regény), a konstantinápolyi nagyanya hívására indul el a család. Nehezen hagyja el otthonát a szinte még gyermek Balázs: külön búcsúzik falujától, iskolavárosától, majd a hazájára külön visszatekint egy sziklabércről, s gondolatai közé beférkőzik a nemzetféltés eszméje is. (Joggal, hiszen két év múlva tombol is a forradalom, majd a szabadságharc e tájakon – s ő erről már Athénban értesül. Ám ott is megtalálja a módját a segítségnek: szabadcsapatot verbuvál, s hazaindul – sajnos későn, mert útközben már értesül a szabadságharc bukásáról.)
Mikor Isztambulba megérkeznek, a családi egymásra találás helyett a nagymama halálhíre fogadja őket, utóbb pedig egy 17 évig tartó pereskedés a családi vagyonért. „Mi naponta jártuk a törvényszékeket, mindenütt zörgettük az igazság ajtait, melyek nekünk fel nem nyittattak.”
Az elkövetkező években bejárja Konstantinápoly környékét, Szmirnát, Számoszt, Rodoszt, eljut Bejrútba, Libanonba, hosszú időt tölt Jeruzsálemben, felkeresve a kultikus bibliai helyeket, jár Egyiptomban a „gulákon”, Szíriában, Athénban, Korinthoszon, több török településen – és a látottakat részletesen le is jegyzi. S mindeközben – amint a bevezetőül közzétett levélből kiderül – átlátogat Nagy-Britanniába, ahol Londonban két évig kutatja a keleti leleteket a British Museumban. Addig nem kerül végső formájába a kézirat, amíg utána nem olvas minden apróságnak, és „kellő criticá”-val nem illet minden feltételezést vagy információt.
A leírások nagyon széles skálán mozognak: egy életregénybe ágyazva találjuk a földrajzi bemutatásokat, művelődéstörténeti tényeket, történelmi magyarázatokat, népszokások, vallási hiedelmek ismertetését, és az is nagyon gyakori, hogy véleményt nyilvánít az éppen uralkodó viszonyokról. Megismerhetjük a korabeli utazás lehetőségeit, veszélyeit, és milliónyi olyan adattal találkozunk életszerű leírásban, amellyel egészen biztosan nem szolgálhatnak az iskolai történelemkönyvek. A szorgalmas jegyzetelésnek megvan a haszna: hazatérésétől számítva gyakorlatilag két évbe sem kerül sajtó alá rendezni a hatkötetes munkát. Amikor 12 év után újból megpillantja a Kárpátok vonulatát, meghatottan szólal meg Orbán Balázs: „A honvágy visszavezet felétek, a felém mosolygó hont ti mutatjátok nekem fel, legyetek üdvözölve általam ti a teremtő keze által fölemelt védfalai imádott hazámnak…” És innen felgyorsul az útleírás is, mintha száguldani bírna hazafelé a még mindig ifjúnak számító, világlátott báró, aki hazájának határát átlépve, áhítatos muzulmánhoz hasonlóan leborulva csókolja meg a földet.
A leíró munka nagyságából, részletgazdagságából következően sajnos nem nyílik tér a legizgalmasabb fordulatok megidézésére. De nincs is szükség erre, hiszen éppen azok a mondatok rejtik a hat kötet valódi értékét, az igényes olvasó számára a legínyencebb falatokat. Úgy lehetünk most saját történelmünk részesei, hogy közben nem érezzük a történelmi távolságot, nem tolakodnak előtérbe a száraz, tankönyvízű ismeretek. És mindezt egyik olyan nagyságunktól kapjuk ajándékba, aki négy évet töltött Victor Hugo társaságában, s akiről éppen a nagy francia író-politikus mondta: kétszáz Orbán Balázzsal meg tudná buktatni III. Napóleon császárságát.
Ezek a gyönyörű kiadványok alapművekként sorakozhatnak polcainkon, de nem avuló relikviákként, hanem szívesen és gyakran leemelt, kedves olvasmányainkként.
Orbán Balázs: Utazás Keleten. Magyar Unitárius Egyház–Méry Ratio Kiadó, Budapest, 2014.