Az emberiség történelmében ősidők óda tetten érhető jelenség ellentétes irányú mozgást mutat, hiszen a maszk készítése és viselése által a személy tárgyiasulni, a tárgy pedig személyesülni kezd, a perszonifikáció elfajul, az emberi cselekvés saját akarat által meghatározott irányába megy végbe. Egyszerre egzakt isteni jel és istenkísértés, azaz a képmásiság elfedésére irányuló transzcendens kísérlet. A POSZT egyik érdekes színfoltja Az egymást viselő maszkok birodalma címmel, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) és az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) támogatásával, valamint Juhász Tibor, Gajdó Tamás, Kőfaragó Gyula és Juhász Kristóf közreműködésével létrejött tárlat, amely történeti áttekintéssel segít megtalálni a kohéziót különböző kultúrák és korok rituális álarchasználata között.
„Kezdetben volt a maszk” – írja Dömötör Tekla néprajzkutató, színháztörténész, Donato Sartori professzor, a maszkkészítés hagyományőrző mestere pedig „az arc cipőjének” nevezi e speciális, egyszerre láttatni és elfedni képes színházi kellékeket. Az átlényegülés, a függöny fel- és legördülésének analógiája lehet a maszk fel- és levétele, ugyanakkor a halál szemberöhögésének ősi gesztusa is – gondoljunk csak például egy igen archaikus maszktípusra, a pestisdoktor figurájára.
A tárlaton fotókat látunk a magyar színjátszás kiemelkedő jelentőségű előadásairól és színészeiről is, például a Csongor és Tünde Mirigyét játszó Gobbi Hildáról 1982-ből, vagy például a Faust-béli Mefisztót ördögi maszkban alakító Kornay Richárdról 1890-ből, de egy 1941-es felvételen Gózon Gyula és Apáthi Imre szerepel bohóc- és törpejelmezben. Az Alexandre Dumas-regényadaptáció, A három testőr 1962-es színházi előadásában pedig Sinkovits Imre látható, aki ebben a produkcióban egymaga játszott 21 szerepet, természetesen különböző maszkok segítségével.
Tordai Hajnal a Szentivánéji álom című előadáshoz tervezett maszkjai monumentalitásuknál fogva és a busókra emlékeztető forma- és színviláguk által kiemelkednek a kiállítás darabjai közül. A tárlat különlegessége, hogy nemcsak nézhető, hanem érinthető is, a maszkokat fel lehet próbálni, ráadásul a szervezők a gyerekekre s a gyermeki és „színházi” lelkű felnőttekre is gondoltak, néhány maszkot ugyanis ajándékba adnak, sőt azok díszítésére, megfestésére is van lehetőség.
Fontos következtetések vonhatók le az adott korra legjellemzőbb maszkok sajátosságaiból. A XXI. század apokaliptikus toposza például a gázálarc, amely színházi előadásokban és divatbemutatókon éppúgy előfordul, mint rockegyüttesek koncertjein. A maszkmetafora tágítása közben érdemes elgondolkodnunk a korunkban intenzíven jelen lévő virtuális maszkjainkon is, hiszen részszemélyiséget, felvett személyiséget és tökéletesített képet mutathat valamely közösségi oldalon kialakított profilunk is.
A maszk metaforizálhatóságának gondolatát pénteken 16.00 órától szakértők fűzik tovább Pécsett a Művészetek és Irodalom házában található helyszínen. A színházi és rituális maszkok eredetéről, a maszkos alakoskodás napjainkban is eleven formáinak gyökereiről Tömöry Márta színháztörténésszel és Szász Zsolt dramaturggal, rendezővel, a Szcenárium folyóirat felelős szerkesztőjével beszélget Juhász Kristóf író, újságíró. Gajdó Tamás pedig arról beszél majd, hogy milyen volt a kendőzés, a sminkelés és a maszkírozás a színházi félmúltban.