Az Utóhatás című film utolsó képén egy temetőben az ukrán származású amerikai építőmunkást – akinek felesége és várandós lánya odaveszett egy légi katasztrófában – alakító Arnold Schwarzenegger kisétál balra, a szerencsétlenség miatt első számú felelősnek kikiáltott légi irányító fia (Lewis Pullman) pedig kisétál jobbra. Majd sötét, majd a filmet rendezte Elliott Lester, majd a film forgatókönyvét írta Javier Gullón, majd producer: Darren Aronofsky, majd zene: Mark D. Todd, majd operatőr: Pieter Vermeer, majd pedig a komplett stáblista. Én pedig csak egyetlen kérdésen gondolkodom: ezt a filmet miért kellett megcsinálni?
A film elején megjelenik a felirat, hogy „megtörtént események által inspirálva”, ez pedig a következő volt: „Az orosz polgári légi közlekedési szolgálat kedd reggel megerősítette, hogy hatvankilenc ember utazott azzal a Tu–154-es típusú repülőgéppel, amely kora hajnalban összeütközött egy Boeing 737-essel Németország déli részének légterében. A Tu–154-es fedélzetén 57 utas és 12 fős legénység tartózkodott. A legfrissebb adatok szerint az utasok között 52 gyermek – nyolcan 12 évesnél fiatalabbak – és kíséretükben 5 felnőtt volt. A katasztrófát senki sem élte túl.” (MTI, 2002. július 2.) A balesetért a légi irányítás ügyeletesét tették első számú felelőssé.
Ebből indultak ki a film készítői is, a szabad változókat eléggé szabadon változtatva – átpakolva az egészet az Amerikai Egyesült Államokba –, de közben mégis mementót állítva a baleset áldozatainak. Ezt nézzük mi is két párhuzamos szálon: az egyik a gyászmunkáját befejezni nem tudó Roman (Arnold Schwarzenegger), aki becsületes kétkezi munkásként nagyon várja unokáját, majd beleroppan a tragédiába, a másik pedig a boldog családi életet élő légi irányító, Jake (Scoot McNairy), akinek élete kívülről és belülről is felfordul a baleset után: tettébe beleőrül, a társadalom immunrendszere pedig annyira túlkompenzál vele szemben, hogy kénytelen várost, nevet, identitást – azaz mindent, ami egy társadalomban az embert emberré teszi – változtatva új életet kezdeni.
Párhuzamosan egymás mellé vágott sorsukból két film lehetősége csillan fel: az egyik a gyászról szól (szenvedő arcok nagyközelijei váltakoznak temetői plánokkal és emlékező álommontázsokkal stb.), a másik pedig az egyéni veszteségre olajozott gépként reagáló társadalom professzionális érzéketlenségéről és impotenciájáról (a poszttraumás pszichológiai segítségnyújtás opciói, a kártérítési per elkerülése, egy karrierista újságírónő nyomulása és sikergyanús könyvének előkészítése, a barátok és munkatársak ügyetlenkedése, de legfőképpen hiánya stb.).
Jelen film mindkettőt választja, de egyiket sem oldja meg. Az idén hetvenéves Schwarzenegger drámai színészvezetése a válasz az egyikre: és ő jó, nem nagy színész, de eszköztelen karakterének és még mindig hatalmas karizmájának köszönhetően minden benne van, hogy jól eljátsszon egy gyászát meg- és feloldani képtelen, szűkszavú bevándorló munkásembert. A másik gyorsan felskiccelt jelenetek sora: különböző tárgyalóasztalok mellett különböző figurák tesznek a két főszereplőnek különböző ajánlatokat. Gyors jelenetek, nincsen se kibontva, se végigvíve, nem érezzük többnek, mint kötelező tölteléknek.
Én pedig csak egyetlen kérdésen gondolkodom: ezt a filmet miért kellett megcsinálni?