A legendás, világszerte ismert svéd filmrendező, Ingmar Bergman lassan tíz éve nincs köztünk. Hatása a filmművészetre felmérhetetlen, nemzetiségektől függetlenül nemzedékek életében hozott szemléletváltást, hogyan nézzenek filmet és vizsgálják az emberi kapcsolatokat. Lánya, a hazájában igen népszerű Linn Ullmann írónő egy különleges könyvvel állít emléket édesapjának, amelyben a vele folytatott néhány beszélgetés is helyet kap.
A nyugtalanok című kötet műfaji besorolása hagy némi kívánnivalót maga után. Mi ez? Regény? Memoár? Lélektani fejezetekkel átszőtt, erősen életrajzi jellegű könyv? Eredetileg egy majdani interjúkötet reményében készítette Linn Ullmann édesapjával a beszélgetéseket, a terv azonban a rendező halála miatt dugába dőlt. Maradtak a beszélgetéstöredékek. Töredékek a valósághoz, a leendő életrekonstruáló könyvhöz. Linn Ullmann finoman és mérsékelten bánt a diktafonon tárolt szövegekkel, használta fel őket a lehető legnagyobb gondossággal. Bergman hangja papíron. Bergman a halál után.
A könyv felépítése egy Bergman-filmre emlékeztet. A filmjeiben tetten érhető problémák, kérdésfelvetések kerülnek előtérbe kíméletlenül és precízen: élet, halál, Isten, emlékezés és azok egymást erősítő és gyengítő változatai. „A halál mint kaland, a halál mint fantáziálás, igen, így foglalkoztatott, de soha nem vettem komolyan. Most azonban kénytelen vagyok komolyan venni” – mondja a filmrendező a lánya által rögzített beszélgetésben.
A lélek sötét éjszakáiban otthonosan mozgó Bergman a mindennapokban is hasonló manővereket hajt végre és tesz csak rá jellemző gesztusokat, úgy figyeli magát, olyan távolságtartással, mint aki önmagát is filmnek látja. Ullmann érzékenyen és aprólékosan számol be Bergman utolsó napjairól, hisz az emlékezésnek komoly tétje van: nem marad-e ki valami, akár egy apróság, amely a lényeges pillanatban az egészről fogalmaz meg állítást, hiánya viszont a valóságot semmisíti meg?
A szerző nem kíméli magát, a megismerés és a megértés vágya hajtja, az igazság, egy család, egy apa igazságának a megtalálásához más módszert nem választhatna, ezért a könyv eléggé megterhelheti az olvasót, nem mintha az irodalom célja a felhőtlen szórakoztatás lenne.
Néhány éve nyilatkozta az írónő egy interjújában: „A család egy hatalmas színpad, tele van titkokkal és szomorú történetekkel. Minden megtörténik itt, mint egy minitársadalomban. Számomra a generációk egymásra hatása is érdekes: látni, hogy romlanak meg a dolgok, és van-e mód, hogy helyrehozzuk őket. Fontos az is, hogy bár együtt élünk, a legtöbb ember magányos.”
Linn Ullmann: A nyugtalanok, Scolar Kiadó, 2016