Akkor vagyunk mesélő kedvű felnőttek, ha boldog gyermekkorunk meséi nem csak boldog, önfeledt mókáról, kacagásról, hejehujáról, csinnadrattáról szóltak. A jó mese, a jó mesélő nem hazudja azt, hogy minden rendben van. A jó mese pontosan tudja, hogy baj van, csak nem dörgöli ezt a képünkbe, hanem ölébe ültet és megvigasztal. És minket is megtanít a vigasztalás művészetére. A jó mesének hatalma van.
Tizenéves koromig abban a hitben éltem, hogy a Süsü eredendően egy tulajdonnév, a híres együgyűnek, egyfejűnek, akinek vidám lelkét senki se érti, őneki a kizárólagos tulajdona ez a név. Rég elhagytam a gyermekkort, rég tisztában voltam vele, hogy nem a gyereket hozza a gólya, hanem a gólyát a méhek, mikor megtudtam, hogy a süsü eredetileg egy általános titulus, arra mondják, aki együgyű, böszme, kelekótya, sükemóka, széllelbélelt, ostoba, mutuj, szerencsétlen, hülye, életképtelen, bolond, mesüge, istentaszította ember. Némely tájakon a süsü rejtélyes módon kapucnit, csuklyát is jelent.
De ha egy mai gyermeket megkérdezünk, hogy mit jelent a süsü, őneki is a sárkány fog először eszébe jutni, akkor is, ha netán azokon a némely tájakon találna lakni.
A jó mese megtanít a vigasztalás művészetére, ezért hatalma van
Csukás István meséjének, lám, akkora hatalma van, hogy megváltoztatta egy szó jelentését. A Mirr-Murr, Pom-Pom, Bagaméri, ki a fagylaltját maga méri és sok más kedves mesekarakterünk atyja pedig sosem készült meseírónak; ha mestere, Kormos István nem „rugdossa” annak idején kitartóan a gyermekirodalom felé, talán marad is szomorú bajuszú alanyi költő. De Csukás István engedett az „erőszaknak”, így hetyke bajuszú mesemondó bácsi lett belőle, ami nem a szomorú bajuszú alanyi költővel ellentétes – felszínes sztereotípia –, hanem a valóság írói sűrítésének egy másmilyen rétegét, szintjét találja meg. Egy másmilyen minőség. Mesemondónk szokta idézni a mondást: a gyerekeknek úgy kell írni, mint a felnőtteknek, csak egy kicsit jobban.
Érdekes, hogy a végigháborúzott, apokaliptikus XX. század meseírói sorra termelték a hősöket, akik a légynek sem tudtak ártani, akik olyan buták voltak, hogy el lehetett adni őket a piacon, mint egy zsák krumplit. Micimackó, Dömdödöm vagy Süsü nem teljes fegyverzetben pattant ki felmenője fejéből, de nem is volt szüksége fegyverzetre, mert azt szívében-lelkében viselte. A megvetendőből szentté emelt együgyűség fegyvereit.
Ennél szebben nem is lehetne gyógyítani egy tragikus korszakot. Persze a hetyke bajusz alól igenis kiröppent a társadalomkritikus félmosoly, a bozontos szemöldök alól az ironikus kacsintás. Különben nem vált volna a Sárkányfűárus karaktere a cselszövés, a haszonlesés, a manipuláció szinonimájává. Boldogult kamaszkorom baráti köreiben legalábbis sárkányfűárusnak hívtuk mindazokat, akik roppant meggyőzően traktáltak minket valami fölösleges marhasággal. Ahogy felejthetetlen az a jelenet is, mikor a Süsü, a rettentő című epizódban Sárkányfűárus e szavakkal invitálja a nézőket: „Testre szabott helyárak! Ülőhely, állóhely egyforma!”
Csukás István minden olvasóját személyre szabott ülőhellyel kínálja meséi- ben, amikben akkor sem esik bajunk, ha történetesen csak egy fejünk van.
Csukás István nyolcvanesztendős. Isten éltesse!
