Az irodalmi szélhámosság egyik legszebb és tapsot érdemlő példája a 280 éve született James Macpherson nevéhez kötődik, aki a tizennyolcadik század gyermekeként alkotta meg a harmadik század fiát, Ossziánt, a kelta bárdot és teremtette meg kultuszát.
Az 1736-ban Ruthwenben, Skóciában született költő kezdetben tanított, majd hátat fordítva a tanárkodásnak, gyűjtőmunkára adta a fejét. A költészetre mindig fogékony, verseket író, első verseskötetét 1758-ban megjelentető Macpherson belevetette magát az ősi énekek, dalok és misztikus történetek kutatásába, majd néhány dalt lefordított és kiadót találva megjelentetett, kisebb népszerűségre téve szert a vájt fülűek körében. A sikeren felbuzdulva újból nekivágott a rejtelmekben hemzsegő skót vidékeknek a hőn áhított hősköltemény után kutatva. Igen ám, de csak nem bukkant a nyomára sehol.
Osszián, a kitalált bárd alakja. J. A. D. Ingres festménye mellett még számos iro-
dalmi és képzőművészeti alkotást ihletett
Ekkor fordult meg a fejében, hogy annyi baj legyen, ha nincs, teremt ő egyet. És itt követte el a világirodalom egyik legmaradandóbb és legszebb csalását: az Ossziánnak, a III. században élt vak költőnek tulajdonított, gael nyelvű dalokkal 1760-ban felkeresett egy kiadót, és nem sokkal rá meg is jelent a Fingal; ebben Macpherson fordítóként szerepel. A kötetet egy Blair nevű lelkes irodalmár látta el bevezetővel, amelyben odáig merészkedett, hogy azt merte állítani: jobb, mint Homérosz. Szerzőnktől várták a folytatást, és jött is a következő eposz, a Temorá. Úgy szakadt Macpherson nyakába a siker, mint Osszián a tizennyolcadik század irodalmára. A költő még Amerikába is eljutott mint Nyugat-Florida kormányzójának magántitkára. Hazájában parlamenti képviselő lett, rengeteg teendője mellett szabadidejében lefordította az Iliászt, és történelmi szövegeket írt. Halála 1796. február 17-én, Belville-ben következett be.
James Macpherson csalására már életében fény derült. Egy angol úr, Samuel Johnson – aki nem mellesleg tökéletesen ismerte a gael nyelvet – kisebb nyomozást folytatott annak érdekében, hogy kiderüljön, az énekek valójában nem származnak semmilyen Osszián nevű költőtől, hanem, mint jól sejtette, azokat Macpherson írta. Közben egy másik irodalmár, Malcolm Laing 1805-ben rámutatott: a dalokban egymást érik a bibliai, homéroszi és miltoni utalások, erősen megkérdőjelezhető hát az eredetiségük. Hiába a leleplezés, az irodalomtörténet nem igazán vett róla tudomást, Macpherson népszerűsége egy percre sem lohadt, rajongói nem pártoltak el tőle. Jóval később az is kiderült persze, hogy a gael szövegek a költő saját verseinek fordításai, amelyet egy rokona végzett el.
Szerb Antal írja: „A misztifikáció előnye az eredeti fölött, hogy jobban alkalmazkodik a kor ízléséhez. Macpherson tökéletesen eltalálta a hangot, amellyel a ködös nemzeti múlt meghódíthatta a XVIII. századi Európát. Az egész művet az a mélabú, az a szentimentális szomorúság borongja át, amely mindegyre kedvesebb lesz a század emberének.”
Magyarországon is felfigyeltek az Osszián-szövegekre, olyan nagyságok, mint Petőfi Sándor vagy Arany János. („Jer Osszián, ködös, homályos énekeddel” – olvassuk az Ősszel című vers refrénjeként.) Macpherson műveit magyarra Ráday Gedeon, Kazinczy Ferenc, Batsányi János és Döbrentei Gábor is lefordította.
Osszián és vele Macpherson él – az irodalom- és a mítoszrajongók emlékezetéből immár kitörölhetetlenül.
