Doug Liman rendező és producer nevéhez köthető pár maradandóbbnak tűnő film az elmúlt laza másfél évtizedből: A Bourne-rejtéllyel sikerült paradigmát váltania a szuperügynökfilmek vizuális, dramaturgiai és koreográfiabeli toposzaiban, a Mr. és Mrs. Smithszel szórakoztató szobrot állítania az Angelina Jolie–Brad Pitt házaspár családon belüli konfliktusainak, A holnap határával pedig egy olyan okos és csavaros háborús sci-fit összeraknia, amely nemcsak a műfaján belül tette magasra a lécet, hanem új életet lehelt Tom Cruise szcientológia által megtépázott, hamvadó színészi képességeibe is.
Datáljuk most ez utóbbi filmtől kettejük – színész és rendező – kapcsolatát, és tudjuk be ennek, hogy az alcímében, mottójában és felvezetésében „valós történet alapján” készült Barry Seal – A beszállító című filmben egy dolog biztosan nem követi a valóságot: ez pedig nem más, mint maga a főhős.
A valóban élt Barry Sealre (1939–1986) ugyanis nem véletlenül aggadták az El Gordo (A kövér) epithetont: kedélyes, nagydarab ember volt – akit a főszereplőt alakító Tom Cruise hitelesen csak akkor tudott volna eljátszani, ha engedi magát megint annyira kitömni, mint a Trópusi vihar című remek vígjátékban Les Grossman teljhatalmú hollywoodi producerkarikatúra szerepében.
Ám a filmkészítők nem ebbe az irányba fordultak a vonatkozó CIA-akta – mint irodalmi alapanyag – adaptációjának labirintusában. Az eredetileg szépreményű utasszállító-pilótaként dolgozó és közben piti csempészként ténykedő, adrenalinfüggő Barry Seal életének kronológiáját meglehetősen laza ecsetvonásokkal festették újra: a szigorú kötöttségek és történelmi tények helyett inkább a hetvenes-nyolcvanas évek hangulata érdekelte őket. A hidegháború utolsó évtizedének kommunistaparája, a CIA latin-amerikai ármánykodásai, a Ronald Reagan-éra simlis kül- és manipulatív kampánypolitikája, a felvirágzó nagyipari drogcsempészet látképei és a többi.
Ehhez pedig kiváló apropó volt Barry Seal kettős-hármas-négyes élete: azé az emberé, aki piti csempészből dörzsöltségének, merészségének és isteni szerencséjének köszönhetően a korszak legvagányabb történelmi figurája lett. Egy olyan kóklerről beszélünk, aki felfegyverezett egy hadsereget, kémként és csempészként országok sorsa volt a kezében, és aki nem kevéssel járult hozzá ahhoz, hogy elkapják a valaha élt legnagyobb drogkirályt, Pablo Escobart. Pedig ő csak jól akart élni, legalábbis a film leegyszerűsítő, de jelen esetben nagyon is kedvelhető arcképvázlata szerint: jól akart élni kertvárosiasan tökéletes amerikai családja körében.
Nem érdemes ennél jobban leragadni vagy számonkérni a történelmi tényeket: ez a film film akar lenni a maga könnyed történelemképével, a másik oldalról pedig hasonlóan laza műfajkezelésével. A végig lendületes, jó operatőri (az amatőr házi videókat idéző fényezés és a számos, szándékosan előnytelen szögből felvett jelenet) és vágói (a klipesen pörgetett átvezetők, a képkimerevítések szándékolt mesterkéltsége) megoldásokkal dolgozó film nem igazán akar választani a különböző műfajok közül: műfaji jegyeiben néha inkább a (nosztalgikusan hidegháborús) krimi, néha a thriller, néha pedig a politikai szatíra irányába indul el, hogy aztán megtorpanjon, levegőt vegyen és másfelé folytassa.
De ez legyen a legnagyobb baj.
A filmesztétai szöszölés nagyítóját hagyjuk otthon, ahogy a történelmi hitelesség számonkérésének szigorúságát is. Ha ez sikerül, és Tom Cruise-zal szemben sem táplálunk előítéleteket, szeretni fogjuk a filmet.