2015-öt írtunk, a mozis és tévés univerzumépítés már túl volt számos hatalmas és jövedelmező összecsapáson (Vasember-filmből három is, Thor- és Amerika kapitány filmből kettő, A galaxis őrzői, no meg az első két Bosszúállók), realisztikusabb méretekben gondolkodó, a másod- és harmadvonal karaktereinek is teret és lehetőséget adó sorozatepizódon (A SHIELD ügynökei), és talán az őrült tempó diktálta filmgyártás is eljutott első kreatív válságáig. Illetve csak eljutott volna, mert az MCU-ban ezt valahogy mindig el- és kikerülik.
A konkurens stúdiók hasonlóan nagy volumenű próbálkozásai (a Warner Bros. DC-moziuniverzuma Supermannel, Batmannel, Wonder Womannel, Öngyilkos osztaggal, Igazság ligájával, illetve a Universal Dark Universe-sorozata a minden előzetes elvárást alulmúló első filmjével, A múmiával) mind minőségükben, mind bevételükben sokkal gyengébben muzsikálnak, azt a fajta „varázslatot” nem sikerül megragadniuk, amelyet a Disney tulajdonában lévő MCU-nak újra és újra igen.
És tegyük még hozzá, hogy a pár éve újrakezdett Csillagok háborújának sem, az első részek világrengető sikere után a Solo-filmre kicsit kifulladni látszik a varázs, és olyan izgatott várakozás sem előzte meg a bemutatót, mint amilyen a Bosszúállók: Végtelen háborúét.
2015-ben tehát bemutatták az első Hangya-mozit, tölteléknek, levezetőnek szánták, sok reményt nem fűztek hozzá. Aztán történt valami, ami felbolygatta az előzetes spekulációkat. A viszonylag ismeretlen karakter viszonylag kisstílű világa – mely azért ügyesen, sok szállal és utalással kapcsolódott a nagyok világához – olyan üde színfolt lett, amire senki sem számított. A nagyvárosokat leromboló hősök között egy kisember hozta el a várva várt frissességet.
A humorral, ön- és mindenféle más iróniával rendesen feltöltött film legnagyobb erénye a méretekkel való játék minden lehetőségének kiaknázása volt: a Hangya-páncél tulajdonosa ugyanis szempillantás alatt szabadon tudja váltogatni a méretét.
Ez vizuálisan is szemet gyönyörködtető és humorra is rengeteg lehetőséget kínál, hogy most csak egy példát idézek meg: a film végső összecsapásakor szintén lerombolnak egy várost, ám a hangyányira összement két ellenfél egy gyerekszoba játékvárosában pusztít. Ha akarnánk, akkor sem tudnánk kitalálni ennél frappánsabb szuperhősmozi-paródiát.
A Hangya és a Darázs ezt a vonalat viszi tovább. A tavasszal bemutatott Bosszúállók: Végtelen háborúval egy időben, azzal párhuzamosan játszódó történet tétje – nagyon leegyszerűsítve – egy öreg tudós feleségének megmentése. Semmi oltárian hatalmas, csak egy reálisan egyszerű kaland: látványból, izgalomból, fordulatokból, álkvantumfizikából persze itt sincs hiány, ahogy verbális és vizuális humorból sem.
Hangya kap egy társat, ő a címbéli Darázs: így férfi és nő egyenrangú félként szerepelhet és bizonyíthat. Rendben is van ez, ahogy a genderszempontokat a többi MCU-filmnél eminensebben, de kicsit sem erőltetetten érvényesítő film többi karaktere is.
Paul Rudd, Michael Douglas, Evangeline Lilly, Michael Pena, Laurence Fishburne, Hannah John-Kamen és Michelle Pfeiffer korrekten játsszák a szerepüket – ahogy az elvárható egy sok száz szereplőt felvonultató univerzum apró kis epizódjában szerepet kapó színészektől –, egészen a film stáblista utáni jelenetéig, amely a maga megrázó módján már túlmutat a szerteágazó folytatások felé.