Csalódás volt Pawel Pawlikowski legújabb filmje, a Hidegháború. A hivatalos magyarországi bemutatója csak február 14-én lesz, de a lengyel–francia–angol romantikus drámáról már most sokan hallottak, hiszen ott van az Oscar-díjért induló legjobb idegen nyelvű filmek szűkített listáján, nemrég elnyerte a legjobb nemzetközi független filmnek járó Kristályglóbuszt, Cannes-ban a legjobb rendezésnek járó elismerést, az Európai Filmdíjat pedig öt kategóriában – legjobb film, legjobb rendező, legjobb női alakítás, legjobb forgatókönyv és legjobb vágó – is magáénak tudhatja.
Talán ezért is vártam sokkal többet tőle – a díjak és az előzetes ismeretében hasonlóan erős és megrendítő filmre számítottam, mint amilyen A mások élete.
Pawel Pawlikowski megtartja a korábbi sikerfilmjéből, az Idából ismert összetevőket: személyes drámán keresztül elénk tárt történelmi tabló, festői kompozíciókat idéző, monokróm képsorokon alapuló, erős vizualitás és zene, amelyet még napokig dúdolhat magában a néző. Az alig másfél órás film legfőbb erénye a korrajz, főként a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején játszódó jelenetek sajátos humorral és kiváló arányérzékkel felépített vizualitása és karakterei.
Wiktor (Tomasz Kot), az elismert zeneszerző és koreográfus a második világháború után Lengyelország falvait járva népzenét gyűjt – ezek a dalok lesznek az alapjai annak a repertoárnak, amellyel az éppen alakuló társulat sikeressé válik.
A társulati meghallgatásra érkezik a zűrös múltú – épp ezért kiszolgáltatott – Zula (Joanna Kulig) is. Kettejük szerelmének történetét láthatjuk, amelyben azonban fokozatosan halványulnak a karaktereik és a politikai kontextus ábrázolása is egysíkúbbá válik. A társulatot az országos sikert követően a hatalom kisajátítja, Sztálin dicsőítésére használja, ebből pedig Wiktor úgy hátrál ki, hogy disszidál, még akkor is, ha Zula nem tart vele.
A film bő másfél évtizedig követi a sorsukat úgy, hogy csak a további találkozásaikat tárja elénk több országban: szerelmük egy-egy újabb állomását és konfliktusát. De valahogy ki is rekeszti a nézőt – semmit nem láthatunk sem a szakmai, művészi vívódásaikból, sem az emberi drámájuk erővonalaiból. Van ugyan kompromisszummentes elhatárolódás, szenvedély, düh, áldozathozatal és kockázatvállalás, de a miértek mélyére nem ás le senki, a cselekmény és egyben ez a se veled, se nélküled kapcsolat pedig már-már közhelyes végzetbe torkollik.