Köztudott, hogy Arany János műveit más nyelvre átültetni bizony komoly és küzdelmes vállalkozás. Visszaadni ezt a nyelvi gazdagságot pedig talán csak úgy lehet, ha a fordító rajongva szereti mindkét nyelvet, nem köt kompromisszumokat, nem elégszik meg azzal, hogy adott formában egy másik nyelven újramesél egy történetet, hanem ragaszkodik ahhoz is, hogy a műfordítás – akár az eredeti alkotás – lehetőséget adjon a nyelv működésére való rácsodálkozásra. Gelu Pateanu, azaz – ahogy Kányádi Sándor elnevezte – Gyalu ezzel az alázattal és rajongással végezte el ezt a munkát.
Több mint hatvankötetnyi magyar irodalmi mű veretes fordításáért lehetünk hálásak neki, köztük Mikes Kelemen Törökországi levelek, Németh László Iszony című regénye vagy Móricz Zsigmond műveinek román változatáért. A Toldi-fordítás, amely most jelenik meg először nyomtatásban a Magyar PEN Club és az Antropocentrum Egyesület által kiadott kétnyelvű kötetben, mégis jelképessé vált így az évtizedek távlatából.
„A filológus nem tehetné talán, de a kortárs ismerős már ki is bontja magában azt az erős érzelmi töltésű kelet-európai történetet, amely úgy kezdődik, hogy a Duna-csatornai megtorlótáborból nemrégiben szabadult lázadó, harmincas éveibe lépett fiatal román értelmiségi 1956 októberében úgy érzi, hogy valamivel tartozik a magyarok bátorságáért és mindig kétségbe vont emberi tartásuk erejéért, és… előveszi a könyvespolcról a Toldit. (…) Ezek szerint van valami rejtélyes szubsztancia Arany Toldijának szövetében, amely nemzethatárokon, századokon, zsarnokságokon, rossz szándékon és közönyön áthatolva, különös módon mégis diadalmaskodik?” – veti fel Éltető József a kétnyelvű Toldi előszavában.
A Gyalu, a spíler című könyv dokumentumok, interjúk, levelek, kortársak visszaemlékezései által idézi meg az önkéntes száműzetésbe vonult különc alakját. Egy olyan emberét, aki már életében legendává vált, akinek emberi tartása, öntudata, műveltsége példaértékű ma is.
„Azóta sem tudunk a szabadságnak egy ennyire megszállott újabb apostoláról, ennyire tisztán gondolkodó zsenijéről, aki a román–magyar együttélés ennyire meggyőződéses harcosa lenne, olyan, aki a gyakorlatban is bizonyítani tudta, hogy elméletei helyesek, és hogy a nacionalizmus bármely offenzív formája értelmetlen. Abban hitt, hogy a kölcsönös megértés alapja a kulturális közeledés, egymás kultúrájának megértése” – írja a könyv szerzője, Farkas Wellmann Endre József Attila-díjas költő a kötet bevezető írásában.
Az olvasók előtt egy kelet-európai értelmiségi sajátos sorsa bontakozik ki gyarlóságaival és emberi nagyságával egyaránt. „Kiragyogott a környezetéből, (…) mintha egy csellót betennél egy fásszínbe” – idézi fel első találkozásukat Blénesi Éva irodalomtörténész, aki a nyolcvanas években ismerte meg a műfordítót Etéden.
Gelu Pateanu életének egyik fontos helyszíne ez a székelyföldi falu, az etédiek 2005-ben Gyalu-napokat rendeztek az emlékére, idén június 3-án pedig, Gelu Pateanu születésének 93. évfordulóján ott is bemutatják e köteteket.
A Gyalu, a spíler része Gelu Pateanu egyetlen verseskötete is, egy megrendítő szépségű szerelem krónikája, amelyet magyar nyelven írt, és csak halála után jelenhetett meg 1997-ben. Most a Levelek a Fekete Madonnához című kötet egy teljesebb változata lát napvilágot, és külön fejezet foglalkozik a múzsa kilétével is.
Gelu Pateanu életében kulcsmomentummá vált az 1990. március 15-i beszéde, amikor a korábbi évekhez hasonlóan, de immár a rendszerváltás utáni szabadságbűvöletben együtt ünnepelt Fehéregyházán a magyarokkal. Ezt követően a román soviniszták folytonos fenyegetése miatt, a marosvásárhelyi fekete március után gyermekeivel végleg elhagyta Romániát, és Magyarországra költözött.
Abban a beszédben – amelyet középiskolásként Farkas Wellmann Endre is meghallgatott – volt egy részlet, amely a sors különös játékaként most a róla szóló könyv fülszövegévé vált: „Én magam is rímfaragó ember vagyok, én is el tudom képzelni, hogy lesz valaha egy olyan rettenetesen könnyelmű esztéta vagy irodalomtörténész, akinek eszébe jutok. Persze én erről gondoskodtam is, mert roppant huncut román ember vagyok: lefordítottam egy csomó zseniális magyarnak a műveit románra, és a művészbejárón beszédültem az irodalomtörténetbe.”
