– Köztudott, hogy jó ideje vidéki elvonultságban él.
– Ezt az elvonultságot nem a klasszikus értelemben kell venni, hanem tulajdonképpen arról van szó, hogy abból a zenés harsányságból, ami a mi munkánkat jellemzi, abból én, amióta csak művelem, mindig próbáltam kivonulni a békesség és a nyugalom felé, és ezt a természetben maradéktalanul megtaláltam. Már évtizedek óta élek így, és nem titkolom azt sem, hogy nagy példaképeimnek a zene világából, főleg külföldről, a Pink Floyd legénységének, a Led Zeppelin tagságának, a Stones embereinek az életvezetésére figyeltem fel. Jogos volt arra felfigyelnem 1970-ben, hogy mit keres Birminghamon jóval túl, a ritkán lakott tanyavilágban Robert Plant, a Led Zeppelin énekese. Egyszer eljutottam oda, és megtapasztaltam a természetnek azt a gyönyörűségét, a dimbes-dombos lankákat, akkor megértettem, hogy annak, amit ők a 80-100 ezres stadionokban élnek meg, a természetes velejárója az igény erre az extrém csendre, nyugalomra, ahol alkotni lehet. Miután erre felfigyeltem, nem utánzásként, de vezérmotívum lett az életemben, és ’79-től folyamatosan a vidék felé orientálódtam. Részben a Mecsekben, részben az alföldi tanyavilágban, és most is a természetben találtam meg azt az életformát, amelyikben jól érzem magam.
– Mindig a kreativitás vezérelte?
– Nem állítom, mert volt, hogy családi összefüggések tereltek oda, de ma már meg tudtam teremteni azt a harmóniát, hogy magánemberként a családommal, alkotó emberként magammal tökéletes a vidéki élet. Természettisztelő ember vagyok, hatalmas erdei sétákat teszek. Egyik kedvenc írómat, Hamvas Bélát idézném: mikor egyedül vagyok önmagammal, akkor az egy dialógikus atmoszféra, mert mögöttem és köztem állok én.
– Eljövetelét a Generálból 1975-ben azzal indokolta, hogy „megindult egy erjedés a zenekaron belül”, majd 1981-ben, amikor a Piramist hagyta ott, úgy fogalmazott, hogy „1975–1981 között a fejlődés volt ránk jellemző, de aztán úgy éreztem, hogy ez az ív akkor erősen megtört”. Ez azt jelenti, hogy Révész Sándor egy ilyen „továbblépő”?
– Vállalom mind a mai napig mind a két idézetet. Mindig motivált, hogy még kidolgozottabban, még igényesebben, még veretesebben dolgozzak és szívvel-lélekkel, ha van mondanivalóm. Rám jellemző volt, hogy sokáig csöndben is maradtam, vállaltam azt a kockázatot, hogy akár évekig nem tűnök fel sehol. Az idő engem igazolt, mert 1992-ben, amikor színre léptem ismét a Piramissal, a közönség részéről a régi fogadtatást kaptam, de ez mondható el a szólólemezemmel kapcsolatban is. Ennek a konstellációs ciklikusságnak vagyok az embere, hogy mikor a konstelláció azt sugallja, és arra ösztönöz, hogy lépjek, akkor én lépek. Én nem akartam elmondani azokat az életátmeneteket, amikor nem volt igazán mondanivalóm, és amikor elég mézet, elég eszenciát gyűjtöttem, akkor jöttem elő, vállalva a kockázatokat, és lám, hatvannégy évesen mindkét formációmmal sikeresen prosperálok.
– De elképzelhető, hogy egyszer csak ezekből is kilép?
– Nem, mert az akkori társaim és az akkori körülmények okot adtak arra, hogy elgondolkozzak azon, hogy én egyedül lehet, hogy többre lennék képes. A mostaniakkal el nem tudnám képzelni, hogy valaha, valamin összekülönbözzünk.
– Nem volt lelkiismeret furdalása vagy bármiféle rossz érzése, hogy a Piramis a távozása után rövid idővel ellehetetlenült?
– Nem, nem. Azt el kell mondanom, hogy a nyolcvanas évek elején, amikor eljöttem a zenekarból, akkor az Eddának, a Beatricének, a Hobo Blues Bandnek őrületes ereje volt, tudomásul kellett venni, hogy mi már a másodvonalba szorultunk.
– Nem próbált ezen változtatni?
– Dehogynem, én éreztem, hogy meg kell újulnunk.
– Nem voltak vevők a kollégái?
– Nem mondom, hogy nem, de egyszerűen fizikailag a megélhetésünk miatt állandóan turnéznunk kellett, de szembe kellett néznünk azzal, hogy a fent említett zenekarok elvitték a közönségünk egy részét. A legutolsó közös lemezünk, az Erotika annyira nehezen született meg, hogy tényleg megrekedtnek éreztem.
– Úgy tudom, hogy a döntésében szerepe volt a Szepes Máriával való ismeretségének is.
– Igen, 1979-ben ismerkedtünk meg, és a találkozás felnyitotta a szemem, hogy individuálisan, a saját utamat járva boldoguljak. Filozofikus könyvei és beszélgetéseink kapcsán szellemi és lelki erjedés indult meg bennem, és az 1981-es döntésemben már benne volt az ő általa felvázolt más dimenzióknak a beutazása.
– Azt nyilatkozta egy korábbi interjúban, hogy a Póka-házban eltöltött időszakot „egy könyv lapjain lehetne rendesen kibontani, mert annyi emlék lapul meg ebben a sűrű két évben”. Nem érez késztetést, hogy megírja ezt a könyvet?
– Nem, illetve remélem, hogy lesz még időm erről gondolkodni, mostanában erre nem is lenne időm. De nem teljesen kizárt, megtörténhet, talán nem véletlenül olvasom sok külföldi pályatársam életútját. Megmondom, hogy az őszinteségük, a teljes kitárulkozásnak a kockázata tart vissza, hiszen egy könyvben nyilvánvalóan teljesen átfogóan és őszinte vallomásszerűen kellene beszélni az életemről, de vannak olyan dolgok, amelyek nagyon magánszférabeliek, de az életemre, rám nagyon jellemzők, viszont mégsem szeretném közszemlére tenni.
– Jobb lenne, ha más írná meg?
– Nem igazán érdekel, bárki írhat, persze ha megsértene vagy zavaros vizekre evezne, mint az Mick Jagger esetében is megtörtént, akkor nem hagynám szó nélkül, bár mondjuk Jagger volt olyan nagyvonalú, hogy ezzel nem foglalkozott, mert az ő életművéhez ez nem tesz hozzá, és belőle nem vesz el. Most, hogy 2017. október 27-én Párizsban a harmadik negyvenezres telt házas koncertet adta, nincs oka rá, hogy azon keseregjen, hogy ki mit írt róla.
– Tervez-e új szólólemezt?
– Nem tervezem, de régóta szeretném, a Rock and roll közlegényekkel nagyon el tudnám képzelni, de milliószor elmondtam, hogy a lemezkiadás mostani mélyrepülésének az idején igen nehéz igazi megbecsülő, kiadói partnert találni, és itt elsősorban nem az anyagiakra gondolok, hanem például arra, hogy megfelelő stúdiókörülményeket biztosítson, meg elég időt adjon. Szívemben megvan a terv. Hál’ istennek, a legutolsó szólólemezem, amelyik 2003-ban jelent meg, megszólalásában és üzenetében olyan minőségi hangot ütött meg, amelyiknél ha nem tudnék magasabb kvalitású grádusra lépni, akkor inkább hagyom. Presser Gábortól olvastam a minap, hogy „csak perfekt munkát adok ki a kezemből”, én is azt mondom, hogy ugyanezen az úton járok. Rengeteg vadonatúj anyagom van, rengeteg új szövegem…sokszor elmondtam, hogy nem vagyok egy nagy veretű szövegíró, sem zeneszerző, de tisztességesen dolgozó ember vagyok, aki nagyon szeret bíbelődni a munkájával. Több mint harminc, a tőlem telhető igényességgel kidolgozott szövegem van és hozzá a zenék, a társaim is megvannak, tehát, ha valaki azt mondja, hogy vállalja a kiadással járó nem kis anyagi és másfajta kockázatot, akkor örömmel fogadom.
– Meg szoktam kérdezni a dalszövegírókat, így önt is megkérdezem, szokott-e verset írni?
– A dalszövegecskék pici verseknek is mondhatók, és a vadonatúj dalszövegeim, amelyekben önmagamról vallok, azok versecskék. Vállalom őket, és ha valaki egyszer megtisztelne azzal, hogy az eddig megírt 80-100 szövegemet egy kis kötetben kiadja, hát annak nagyon tudnék örülni.
– Jó ideje két formációval lép fel. Kik a társai, és miért Rock and roll közlegények, illetve Piramis évek?
– Az első 2009-ben alakult, de Nagy Gergővel és Horváth Ákossal már 2007-ben megismerkedtem. Mindkét fiatal zenész rendkívül kreatív és ösztönző ember, nagyszerű társak, nagyon jól tudunk hárman együtt dolgozni.
– Nem terveznek bővítést? Szerintem a hármas csoport meglehetősen instabil.
– Nem érzem úgy, hogy valami hiányozna, de ezt az instabilitást, amire célzott, bármikor kiegyensúlyozhatjuk, egy bőgővel vagy egy dobbal tudnánk a hangzásunkat gazdagítani, ennek a gyeplőtartói mi vagyunk. És hogy honnan jött a formáció elnevezése? Én 13 éves koromban kaptam meg a végső oltást a világ nagy példakép zenészeitől, a Rolling Stonestól, a Beatlestől , akkortól odafigyeltem a világ zenei mozgására, és egy dalszövegemben egyszerű szavakkal írtam le azt az életérzést, ahogy én találkoztam ezzel a műfajjal, és beálltam a művelői közé: „ Álmaim sem szóltak semmi másról / csak a zene körül forgott minden / belerágta magát az életembe tetőtől talpig mélyen / nem volt kérdés, mindent egy lapra tettem / s a rock and roll közlegénye lettem.”
Talán nem szégyellnivaló, amit mi, magyar zeneművelők a műfajhoz hozzá tudtunk tenni, és az, hogy ennek az életérzésnek az eszenciája ma is hatvanon, illetve jó néhányunknak már hetvenen felül is a szívünkben él, az önmagáért beszél. Mi elköteleztük magunkat, és közlegényei lettünk ennek a műfajnak.
– És a Piramis évek?
– A Piramis névhasználat mint alapítót, nyilván Som Lajost illette meg. Etikátlannak találom, hogy most egykori zongoristánk, dobosunk és gitárosunk az általuk létrehozott új formációban Piramisnak nevezik magukat, én a legmesszebb menőkig szerettem volna elkerülni, hogy minket ez a vád érjen. A Piramis évek név az én ötletem volt, kifejezni szándékozva azt, hogy a Piramis aktív éveinek a dalkincsét idézzük fel, és azt az életérzést azzal a lendülettel, kedvességgel és tisztasággal. A Piramis évek egy produkció, amelyben Závodi János (gitár), Delov Jávor (dob), Horváth Ákos (gitár-ének), Megyaszay István (basszusgitár), Nagy Gergő (gitár) és Révész Sándor (ének) lépnek fel.
– Révész Sándor sztárnak tartja, érzi magát?
– Nem tudom mit értünk a sztárság alatt. Bennem etikailag nincs az a késztetés, hogy az életemet teljesen feltárjam, engem csak a munkám alapján ítéljenek meg, azt vállalom maximálisan, és ezért ösztönzöm a közönségemet is, hogy kommentekben írják meg az észrevételeiket, hogy jól teljesítettem-e vagy sem, és persze hogy egy miskolci koncertről tudjanak Sopronban is és egy soproni koncertről Nyíregyházán. Nagy örömömre általában pozitívok a visszajelzések.
– Som Lajos úgy fogalmazott a Privát rocktörténetben, hogy „a szerénység nem kifizetődő és roppant gyanús”.
– Én szerényen állok a dolgokhoz, a neveltetésemből nem tudok kilépni, áldott emlékű polgári nagyszüleim pedagógiai térfogatából nem bírok kibújni, én szerény emberként fogok meghalni, soha nem volt rám jellemző a nagyfiúskodás. Nem mondom azt, hogy ez kifizetődő, de nekem magától érthető attitűd.