Tizenöt évvel ezelőtt jelent meg románul a Moldovai Köztársaságban született Alexandru Vakulovski regénye, amelynek magyar kiadása a Hányinger utca címet kapta (nemsokára kifejtem, miért telitalálat ez a cím), az eredeti címét pedig inkább ide sem írom. Magyarul Lövétei Lázár László, a kiváló kortárs költő és a Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztője fordításában jelent meg Kolozsváron. Alexandru Vakulovksi velem egyidős, ami azt jelenti, hogy valószínűleg ugyanakkor jártunk egyetemre Kolozsvárott. Ráadásul ugyanoda, a bölcsészkarra.
Tudomásom szerint mégsem találkoztunk soha, bár lehet, hogy a kolozsvári diákság kultikus kocsmájában, a Music Pubban elmentünk néhányszor egymás mellett.
A Moldovai Köztársaságból Romániába, (számukra) a lehetőségek hazájába átjött besszarábok élete nem volt könnyű, mint megtudjuk a regényből (is) – sorozatos megaláztatások, nyelvi kérdésekben való lekezelő kioktatások stb. keserítették, keserítik a mindennapjaikat –, de ez sem újdonság az Erdélyből Magyarországra telepedett embereknek. Ami azonban nagyon meglepő a kötetben, az a tapasztalatok azonossága és jelentős különbözősége, annak ellenére, hogy ugyanabban a városban éltünk.
Persze tudjuk, hogy az egyes szám első személy ellenére egy könyv sosem lehet igazán önéletrajzi, nem lehet szó szerint venni, hiszen fikciós mű, s a többi, igen, tudjuk – de ez a kötet mégis kéri a referenciális olvasatot. Maga a Hányinger utca például annak az utcának a bece-, avagy gúnyneve, amelyik a hegyen található egyetemi kollégiumoktól (köztük is a híres-hírhedt XVI-os bennlakástól) levezet a város központjába; és hát pont olyan, amilyennek egy ilyen kocsmákkal teli, elsősorban (elkeseredett vagy féktelenül vidám) egyetemisták által használt utcát az ember elképzel. Meg sokat mond a neve is…
A referenciális olvasat ott bicsaklik meg, és a tapasztalati különbözőség ott érhető tetten, amikor a könyvön erőteljes léptekkel végigvonuló drogos élmények részletezése sokadszor éri el a kulminációs pontot. (Ez meglep, mert nem emlékszem, hogy annak idején Kolozsváron ilyen szinten ment volna a drogozás – igaz, nem is laktam a XVI-os bennlakásban, és besszarábokkal sem gyakran ültem egy kocsmaasztalnál). A töredezett szerkezet ellenére valami egészen sajátságos újdonság rajzolódik ki még ezen a témán belül is a kötetből, olyan vadhajtásokkal, amiket itt nem mernék idézni, de alaposan fölzaklatja az irodalomkedvelői lelket, és elborzaszt. Én nem emlékszem, hogy egyetemista korunkban ennyire cinikusak voltunk, és ennyire nihilisták, de ez persze irodalom (vagy nem? végig ezen töprengtem olvasás közben), és rendesen meg van írva, az bizonyos.
A töredékek a kötet végére összeállnak egy olyan nyomasztó világlátássá, hogy a fal adja a másikat, és/de közben csodálattal tölt el az a könnyedség, ahogy a szerző beszól a kortárs szerzőknek, sajátjaként kezeli a világkulturális szinten fellelhető közös művészeti tapasztalatokat és megvalósulásokat; a jelenség, hogy hirtelen metaforikus és meggyőzően sikerült oldalak milyen könnyeden váltanak át a legvadabb, bestiális brutalitásba, és hogy milyen mesteri szinten szól magyarul is a szöveg. A fordítónak ugyanis volt kedve és érkezése némely fordulatot a magyar kulturális hagyomány ikonikus mondataival fordítani – ezekből idéznék is egy mesterhármast itt: „Mert hiszen folyton elveszítünk valakit, barátot, szerelmet, veszítünk a testsúlyunkból, elmegy az eszünk, eliramlik az élet…”; „Azt mondod, hogy kastélyokat, templomokat akarsz építeni, hát persze, káromkodásból, …ból katedrálist, azt fogsz építeni”; illetve: „Visz a vonat, megyek utánad, a fülkében áporodott a levegő.”
A kötet kulcsmondatai talán ezek: „Én mindentől undorodom. Az élettől, az álmaimtól, a haláltól is.” Lehet ezt persze kamaszos nyafogásnak nevezni, lehet azt mondani, hogy menjen el dolgozni a pasas, és akkor majd nem lesz ideje undorodni, de az a helyzet, hogy aki ilyen erős könyvvel tudja alátámasztani a fenti véleményt, annak a szaván érdemes elgondolkodni.
Alexandru Vakulovski: Hányinger utca. Sétatér Könyvek, Kolozsvár, 2015.