A Szentendrén kiállított művek az alapítókra reflektáltak. Többnyire maguk a faktúrák, a felületek voltak érdekesek, meg a színek, a foltok, a maszatok, a pacsmagolások, az odakenések, illetve ezek együttese. Úgy viselkedtek ezek ugyanis, mintha egy 1929-es, ugyanezen a művésztelepen született kép egy apró részletéből léptek volna ki, majd abbeli mámorukban, hogy részletből képpé váltak, hirtelen variálódni, kavarogni kezdtek, meg mindenféle geneziskori ősködökhöz hasonló mulatságba fogtak, és ebből a végén kisült egy könnyed, levegős-lebegős, át is eresztő, szemet is húzó játék. Mintha az a töprengő melankólia, ami a kezdetektől jellemző a Szentendre, illetve a Dunakanyar géniuszától megejtettekre – igen, az avantgardistákra is, rájuk pláne, csak ők hangosabban csináltak viccet létbevetettségük fájdalmából – már egy egészen késői szakaszába lépne, és véglegesen felszámolná a festészet tárgyát, a szemlélés, a figyelem tárgyát. Hogyne, eddig is ürügy volt a tárgy, Rembrandt meztelen nője talán még lehetett meztelen nő, de Paizs Goebelnél nincs meztelen nő, fa, domb, semmi, csak a színfoltok, amik ezek ürügyén vászonra kerültek, és ezek egymáshoz való viszonya. Ami belőlünk zsigeri hatást vált ki. Bizonyos értelemben ennek a zsigeri hatásnak a fokozása, evvel való kísérletezés ez a kilencven év. Mintha arról lenne szó, hogy a dr. Starzsinszky László polgármester által 1926-ban kimondottan az idegenforgalom fellendítése céljából – ahogy azt Török Katalin művészettörténész részletes és mozgalmas, tanulmánynak beillő, művészettörténeti és helytörténeti narratívákat egyaránt tartalmazó beszédéből megtudjuk – odahívott festők szellemi leszármazottai mostanra vedlették volna le teljes mértékben bármi, bárki tetszése kiszolgálásának igáját.
Szentendre mindig is exodusi terület volt, átmeneti zóna, város is, vidék is, vadregényes is, urbánus is. Török Katalin a városi közgyűlés jegyzőkönyvét idézte: „Szentendre határában (…) művésztelepet és festőiskolát alapít a város (…), ami azzal az előnnyel is jár, hogy az itt festett tájképek széles e világon ismertté teszik majd a várost, s egyben állandó kiállítási hellyé is, ez utóbbi pedig segíteni fogja egy városi múzeum és levéltár mielőbbi felállítását.”
Ezt a művésztelepet 1926-ban egykor járványkórházként szolgáló, városszéli, rozoga kis házak jelentették. Még négy hosszú évbe telt, mire az alapító nyolcak megkapták azt a területet, ahol a jelenlegi kiállítás is látható. Képzelhetjük, hogy négy év alatt mit éheztek, fáztak, miközben főispánok arról mondtak beszédeket, hogy az elszakított Nagybányán megszületett magyar képzőművészeti kultúra új reprezentánsa Szentendre lesz.
Releváns-e egy kiállítás kapcsán arról gondolkodni, minek a reprezentánsa most Szentendre, mikor egy átlagos galérialátogatónak fogalma sincs Nagybányáról? Nos, ha fogalma nem is, de érzetei lehetnek és lesznek is, többek között az itt kiállított munkák révén. A Tímár Sára népdalénekes előadásában a megnyitón elhangzott dalok is azt a vékonyka hidat voltak hivatottak erősíteni, mely a múlt törmelékeiről való érzeteinket és azokból ácsolt – de munka közben az alapanyagról jobbára megfeledkezve ácsolt – jelenünket köti össze egymással.
A kiállítás február 24-ig tekinthető meg.