Azok kedvéért, akik nem ismerik a könyvet korábbról, elmeséljük, miről szól: a Szajlán élő Árvai család erős akaratú, a „szerzést” mindenek elé állító gazdájáról és fejéről, Jánosról, meg a feleségéről, Terézről. János apja is velük él, valamint a házasságukból születő sok gyermek (közülük sokan korán meg is halnak), közöttük István, aki mind habitusban, mind pedig a földhöz, a szülőföldhöz és a paraszti életmódhoz fűződő viszonyában merőben különbözik édesapjától (például már a házban alszik, nem az istállóban, holott „A közfelfogás azt tartotta, hogy asszonynak, gyereknek, öregnek a házban a fekhelye, a férfinak azonban az istállóban, mert erős, ellenálló, és hogy vigyázza az állatokat, hogy figyeljen, őrködjön éjjel, és azonnal cselekedjen, ha baj van”). Ez pedig olyan feszültségek forrása lesz, amely megmérgezi a két férfi kapcsolatát, és István nem lát más utat a menekülésre apja terrorja alól és elől, mint feleségével, Annával és két gyermekével Amerikába menni, az új élet reményével. Itt ér véget az Ondrok gödre, a trilógia első kötete. (A Kaliforniai fürj a család amerikai boldogulásáról szól.)
Amint látják, klasszikus családtörténettel állunk szemben, amely nem is annyira a tematikájában hordozza az izgalmakat (bár meg kell adni, hogy például „a több generáció lakik együtt egy fedél alatt vagy portán” mítosz romantikáját a földig rombolja), hanem inkább a megírás módozata. Ezt a könyvet ugyanis egy igen nyugodt hang meséli el, egy olyan hang, amelyik szívesen magyaráz (ritkán még magától értetődőnek érzett dolgokat is), szívesen mesél ráérősen, nagy kitérőkkel, okosan – és mindig annyira érdekesen, hogy a legínyencebb olvasó is egyik csettintésből a másikba esik. Már rögtön a kötet elején, ahol néhány tucat oldalon keresztül áttekinti a cselekmény helyszínéül (és napjainkban a szerző otthonául) szolgáló Szajla történetét, olyan mélységekig tárja fel a múltat és a tudnivalók tárházát, hogy a kiéhezett olvasó csak úgy dőzsöl: „És idővel szinte mindent termesztettek ebben a görbeországban, búzát, árpát, rozsot, zabot, kukoricát, krumplit, de még szőlőt is, amelynek termesztésére aztán végképp nem alkalmas e tájék.
Igaz, csak direkt termő fajtákat, főként novát, delevárit, meg otellót. A szőlőből pedig bort csináltak, mert még nem tudták, hogy a nova elváltozást okoz a génekben, hogy degenerál.” (Önök tudták?) A mondatok és bekezdések olyan természetes eleganciával és tán némi kedves naivitással (vagy nagyon ravasz szerkesztéssel – tessék eldönteni!) rakódnak egymásra, hogy az olvasó észre sem veszi, és – legnagyobb sajnálatára – máris a könyv végére ért. Humor ugyan nem sok akad az efféle stílusban, és én azt nagyon szeretem – mikor olvastam, mégsem hiányzott egy percig sem, így igazán kellemesen meglepődve mosolyodhattam el először a 360-dik oldal környékén, ahol az egyik fiúgyermek, György tisztaságmániája kapcsán olvashatunk akár viccesként is felfogható mondatokat: „Már korán hatalmába kerítette a tisztaságmánia, ami egy leendő parasztember esetében, aki munkájából kifolyólag szinte mindig piszokkal érintkezik, nem sok jót ígért. Szüntelenül kezet mosott, munka közben is, még a határban is, ahová szülei legnagyobb megrökönyödésére mindig szappant és törülközőt is vitt magával.”
Ugyanakkor látszólagos szárazsága, enciklopédikus igénye ellenére (az elbeszélő mindig egy tételmondatból indul ki, amit aztán a lehető legteljesebb mértékben körbejár) valahogy lírai is ez a hang. Sokáig próbáltam megfejteni a titkot, és arra jutottam, hogy minden bizonnyal a kérlelhetetlen továbbmondásban rejtőzik: a legtöbb szerző ugyanis megretten, megtorpan egy-egy merészebb gondolat kimondása körül (előtt vagy után), és ez sokat elvesz a merész gondolat okozta olvasói katarzisból. Oravecz Imre könyvének elbeszélője azonban soha nem hátrál meg: a legnehezebb, legkeményebb, legsikamlósabb és legkényesebb témákat is ugyanabban a tempóban meséli el, amelyekben például Szajlát írja le, és soha egy pillanatra sem torpan meg: akkor sem, ha az ifjú pár nemi életét kell elképesztő részletességgel (mégis ízlésesen) ábrázolnia, és akkor sem, ha a fa által agyonütött fiút halálát mutatja be.
Ez utóbbi azáltal, hogy az egész leírásban nincs egyetlen üresjárat sem, ahol a felkavart olvasói lélek megállhatna kicsit levegőzni, pihenni, erőt gyűjteni, olyan élmény, amilyenhez foghatót keveset olvastam korábban. Jóllehet tényleg semmi mást nem tesz, csak reflexiók, nyafogás, sóhajtozás és „lélekábrázolás” nélkül leírja, mi történt. A földhöz vágja az olvasót, pedig nem keresett, csupán deskriptív: (a halott legényt viszik haza a szekéren) „Nem tettek alá semmit, még a feje alá sem. Az apja először akart, e célból le is fejtette róla a kabátját, de aztán meggondolta magát, mert kár lett volna összevérezni. Összehajtotta, és eltette az öccseinek.”
És aztán van néhány olyan kegyelmi pillanata is a könyvnek amelyekért nem lehetünk eléggé hálásak: az Amerikába menés vágyának felhorgadása István szívében, a paraszti életforma és életérzés móriczi mélységű és érvényességű megfogalmazásai – „Parasztnak születni kell, azt tartották a régiek. Légvétele első pillanatától kezdve látnia, hallania, tapintania, szagolnia kell, ami rá vár. Beleszoknia, belenőnie, hozzáformálódnia, hozzákeményednie. Ez olyan mesterség volt, amelyet nem lehetett másképp megtanulni” –, a tüdőbajos gyermek élete és főleg halála, a növekvő gyermekáldás miatt aggódó jó gazda, aki szinte megkönnyebbül, ha meghal egyik-másik utódja, és így nem oszlik annyifelé a nehezen szerzett vagyon, a minőség megvizsgálása végett „minden további nélkül” megkóstolt föld, a táj és ember viszonya, a csodaszép lírai részek – „Október eleje volt, meleg ősz, vénasszonyok nyara. Bárányfelhők úsztak az égen, még hét ágra sütött a nap, de már mindenfelé ökörnyál nyúlott a levegőben, és megikrásodott a fény” –, a falubeli emberek hiteles megszólalásai és jellemzései. És – számomra legalábbis – két csúcspontja is van a regénynek.
Mindkettő a János apjának halálához köthető, és mindkettőtől a mai napig ráz a hideg – az egyik, mikor az öreg a közeledő szélütés előjeleként víziót lát, és a magasban röpülve végignézi a település történetének és megműveltségének alakulását napjainkig, sőt még a sátánnal is találkozik; a másik pedig a szélütés tüneteinek, észlelésének és lezajlásának gyötrelmesen rettenetes, hosszú oldalakon át tartó, részletes leírása. Azt mindenkinek el kell olvasnia, aki van annyira érett, hogy gondoljon rá: egyszer neki is meg kell halnia… és vajon az milyen lesz?
Oravecz Imre: A rög gyermekei I. Ondrok gödre. Harmadik, javított kiadás. Magvető Kiadó, Budapest, 2016.