Izgalmas időutazás a később színészkirálynak nevezett Latinovits Zoltán pályájának kezdeti éveibe betekinteni a miskolci Színháztörténeti és Színészmúzeumban, ahol személyes hangon, ötletes, egyben átfogó színháztörténeti tárlat nyílt az emlékére. Kettős megemlékezés ez, hiszen a művész idén, szep-tember 9-én ünnepelte volna a 85. születésnapját és negyven éve annak, hogy életét veszítette Balatonszemesen. Ebből az apropóból gondolta úgy a CineFest egyik főszervezője, Muszatics Péter, hogy kiállítással, szakmai beszélgetéssel és vetítéssel tiszteleg a színészlegenda előtt.
De térjünk vissza a kezdeti évekre: Latinovits Zoltán számára a miskolci két év és benne 14 szerep amolyan mentőövet jelentett, itt kapott állást a debreceni kezdet után és itt találkozott először élete nagy szerelmével, Ruttkai Évával. 1960-ban ugyanis Pavel Kohout Ilyen nagy szerelem című darabjának Lídia szerepére meghívták néhány előadásra Ruttkait, aki a figurát korábban játszotta már. A találkozásra Latinovitscsal az akkor már országos hírű színésznő naplójában így emlékezik: „Ránéztem és nem tudtam folytatni, mert saját szemem nézett vissza rám…”
Két év, két szoba: mindjárt az első térben a kivételes találkozás megejtő emlékei, pontról pontra a színésznő megfogalmazásában, s mellette a korabeli plakát, amely Ruttkai Éva vendégjátékára invitálta a színházlátogatókat. A színésznő a sorsszerű egymásra találást, összetartozásukat Latinovitscsal úgy fogalmazta meg: „Valami ősállapot, aminek nincsen neve.”
Önmagában és a pályaválasztásában is bizonytalan, sokat vívódik ekkortájt Latinovits, ezt a Mikita Gábor kurátor által rendezett kiállítás igen finoman és ötletesen hozza a tudtunkra. Édesanyjának írt személyes feljegyzéseit a darabok között elszórt, hol szamárfülek mögé, hol térhatású mesekönyvet idéző origami játékok síkjai közé rejtette.
„Ha valóban van helyem a világban, az majd kiderül és kialakul. Most nagyon nehezen bírom az életet” – idéz a tárlat ezekből a levelekből. Egy helyütt elárulja „nem találom magam, szótlan vagyok…”, másutt arról ír, próbálja meglelni a narkotikumot a munkában. Merthogy pszichésen rossz állapotban került Miskolcra Latinovits, ráadásul az indulás éveiben még igencsak ellentmondásos volt a kritikai fogadtatása is. Egyes írások a modorosságát kérték számon, másoknak nem tetszett, hogy ismétli önmagát. Nehéz volt őt elfogadnia a szakmának, hiszen nem a Színművészeti Főiskoláról került a színpadra. De mint arról Mikita Gábor színháztörténész tájékoztatott, bár kezdetben még érezhető volt mozgásában a bizonytalanság, azt Miskolcon is mindenki látta, hogy erkélyig ható aurája, kisugárzása van, ami tanulhatatlan adottság. A kiállítás színpadi fotói beállított képek, néhol ezt el is árulja a tárlat rendezője: megjelenik rajtuk a világító vagy a kellékes, mint afféle werkfotón.
Latinovits szerepeiből összevágott mozgóképpel is készültek az alkotók, mégis a kiállítás bája, hogy egyszerű eszközökkel, sok-sok ötlettel az embert is megmutatja annak nagyra nőtt későbbi nimbusza mögött. Jól ismert Szindbád-képpel zárja le az emlékezést a belső szobában a tárlat. De mi köze Miskolcnak Huszárik filmjéhez? A híres korcsolyás jelenet forgatása a borsodi megyeszékhelyen volt, az akkor már ünnepelt sztár visszajött kezdeti éveinek városába, a miskolciak örömére, akik kicsit ma is magukénak érzik a színészt.