A figuratív és az absztrakt festészet találkozásával kísérletezik képein Marcus Krackowizer festőművész, virtuóz színvilággal, lendületes, bátor mozdulatokkal, sajátos technikával, mérhetetlen mennyiségű anyagot használva rögzíti impresszióit.
Az osztrák apától, dél-afrikai anyától született alkotó igazi kozmopolita: Bécsben született, korai gyerekkorát Dél-Afrikában töltötte, majd hétéves kora óta Londonban él. Mivel eredeti végzettsége repülőgépmérnök volt, az amerikai légierőnél landolt Washingtonban, de élt öt évet Argentínában és öt évet Thaiföldön, izgalmas és inspiratív helynek tartja Budapestet, tizenkét éve minden tavasszal visszatér a magyar fővárosba.
De vajon annyira pozitív az életszemlélete, mint amennyi energia és életigenlés árad a képeiből? Kétséget kizáróan igen a válasz. „Mindennap boldogan kelek fel, és az alkotást úgy élem meg, mint valami különös részét az életemnek. Sok művész a bánatát, elkeseredettségét viszi a munkákba, számomra a festészet elsősorban örömforrás, és mindenekelőtt ezeket a boldog energiákat szeretném közvetíteni a képeimen keresztül” – árulja el a művész.
Hatalmas, többméteres képeit közelről szemlélve annak textúrája nyűgöz le, távolabbról konkrét formák rajzolódnak ki, fókuszba kerülnek a struktúrák.
Ilyen a Szabadság híd hangulata, amely Krackowizer kedvenc dunai hídja: az alapzatánál pontosan kivehető a szerkezet, felfelé haladva azonban egyre inkább elmosódik a látvány, és az absztrakció irányába fordul. Mint mondja, nem szeret egy adott objektumra visszatérni a munkáiban, inkább arra törekszik, hogy minden kép egyedi legyen a témaválasztásában is. A kubai utca életképe azon ritka benyomások egyike, amit több alkalommal vászonra vetett már.
Az alkotó számára a festészet örömforrás, ezt szeretné közvetíteni általa
Gazdag kollekcióját nem állította ki sohasem, mivel őt a festészet öröme motiválja, weboldalán viszont sikeresen adja el méretes festményeit. Ugyan Budapesten is megjelentek már kiállításokon, performanszokon a munkái. A Ferenciek terén, az Anderson Art Labben – amely egy új műhely és kiállítóhely a Katona Kamrával közös kapualjban – állított ki nem olyan rég, de magyar művészekkel dolgozott már együtt a Tűzraktér műhelyben is. Marcus Krackowizer úgy látja, talán túlontúl nagy elvárásokat támasztott az esetleges kiállítással szemben, és most juthatott el addig sikerekben, képanyagban, hogy egy galériában is megmutassa azokat. Bárhol a világon, nincs kizárva, hogy Budapesten. De mivel nálunk még afféle átutazóként van jelen, a hazai kortárs művészeket aligha ismeri, a galériások sem tudnak róla.
Az amerikai Jackson Pollock absztrakt expresszionista alkotó hatását véljük felfedezni tömött textúrájú munkáiban, nem tagadja, hogy hatással volt rá a világhírű alkotó mind pozitív, mind negatív értelemben. „Eleinte nem tartottam jónak a munkáit, mígnem megláttam egy kiemelkedő darabot, az 1952-es Convergence című képet. Absztrakt ábrázolás volt, szóval semmi konkrét dolog nem rajzolódott ki rajta. Ott megértettem, hogy mekkora hatása van Pollock festészetének” – magyarázza. Ugyanez volt a reakciója, amikor találkozott Van Gogh Napraforgóival a londoni National Gallery falán. Ekkortájt még csak passzióból festett. Pollock munkáiban éppen azt szereti, hogy a nézőpont határoz meg mindent: közelről elmosódik a látvány, nem vehető ki semmi, de távolabbról szemlélve kitisztul a kép, fókuszba kerül a téma.
Marcus Krackowizer gazdag, intellektuális életművét megfelelő közelségből nézve teljesen elmosódik a tény, miszerint – egy sportbaleset okán – fiatal kora óta kerekes székben ül, sőt az alkarját és a kezét sem tudja tökéletesen mozgatni. Átlényegül, vagy inkább kikristályosodik, amit a kreativitásról gondolunk. Sérülése előtt pilótának készült, a repüléshez, a gépekhez való kötődését mérnöki munkájában bontakoztatta ki.
Akárcsak a képein, mindennapjaiban sincs nyoma az önsajnálatnak vagy a depressziónak, aktívabb, életigenlőbb, mint bármelyikünk. A tél nem az ő műfaja, elsősorban a mozgása megkönnyítése miatt ilyenkor melegebb övezetbe költözik, képeinek színgazdagsága főként a napsugaras régiók fényjátékának a lenyomata.
Milyen a magyar ember? – kérdezem tőle. „Azt hiszem az emberek a világban nagyon hasonlóak, csak a kulturális normáikban különböznek. Míg az argentínai ember eleinte sokkal nyitottabbnak vagy lazábbnak tűnik, az angol meg hidegebbnek, valójában ugyanazok a személyiségtípusok fedezhetők fel mindenütt. A magyaroknál azt vettem észre, hogy amíg az utcán sokszor magukba burkolózva haladnak, egy-két ital után teljesen képesek megnyílni” – feleli a kozmopolita művész.
A városokban, ahol hosszabb időt tölt, kiépítette már a saját emberi kapcsolatrendszerét, akikre támaszkodhat és könnyebbé teszik az életét, kollegiális hálót szőtt olyanokkal, akik a képeit elszállítják vagy szkennelik. Nem csalódott a magyarokban: megbízható, kiegyensúlyozott, intelligens emberekre lelt itt, és mint mondja: sok év után is érik meglepetések, új találkozásokkal megint csak új kapuk nyílnak meg előtte.
