Három ígérettel indul a film, az egyik az, hogy meghaladja az elég nagy elvárásainkat, a másik kettőt pedig az első jelenetekben, képsorokban kapjuk.
Az első nagyjából hárompercnyi filmidő egy éjszakai katonai akciót mutat be: a mexikói–amerikai határt átlépő menekültek utáni hajszát. Az éjszakai felvételek (neo)expresszionizmust idéző kiégett, éles színvilágában a mélységes mélyfeketék a reflektorok vakítóan éles fehérjeivel keverednek, kiegészülve a különböző katonai éjjellátó monitorok és szemüvegek pragmatikusan stilizáló képi világával, nyers zöldjeivel és már-már embertelen tekintetével.
Ebben a kavalkádban a látó – katona vagy operatőr – ugyanúgy elveszti emberi mivoltát, mint a látott, a célpont. A Kathryn Bigelow-t és az első részt fényképező Roger Deakinst egyaránt megidéző felvezetés azt ígéri, hogy jelen film is el mer menni az akciófilmekben szokatlan, ám annál hatásosabb, már-már művészi igényű jelenetábrázolás és vizuális világ felé.
Az ezt követő percekben már robbantásokat látunk és megkapjuk a film cselekményéhez szükséges alapkonfliktust, amely kézenfekvően és didaktikusan azt példázza, amikor valós problémáinkat összemossuk absztrakt félelmeinkkel – mármint dehogy mi, hanem a filmkészítők.
A mexikói illegális határátlépők és a kartellek szervezte drog- és embercsempészet keveredik az USA területére beszivárgó ISIS-terroristák jelentette, szinte mitikus szintre emelt háborús fenyegetettség érzésével. A kapcsolt áru (forgatókönyvi) logikája egyszerű, mint egy bot: a terror is ugyanolyan áru, mint a drog vagy a menekültek – tehát a jól kiépített útvonalakon és jól bevált módszerekkel miért ne lehetne terrort szállítani, hiszen a kockázata nem több, a szállítók ráadásul hatalmasat kaszálnak vele már előlegben.
Az USA katonai főfejei ezek után felkérik a veterán Matt Gravert (Josh Brolin), hogy találjon megoldást, ő pedig megkéri a szintén veterán Alejandrót (Benicio Del Toro), hogy szüntesse meg a problémát. Ők ketten meg összedugják a fejüket, és olyat találnak ki, hogy hű meg ha.
Nos, a helyzetet elég badar módon próbálják kezelni, ugyanis el akarják rabolni a legerősebb kartellfőnök lányát, hogy ezáltal viszályt szítsanak a konkurens bandák között. Ők pedig még több terrorista csempészgetése helyett majd jól lelövik egymást. A veteránok meg kérhetik a kávét.
Az első rész zseniális húzásai és kiábrándult világképe után a második csak egy átlagos akciós mozi
Fotó: Freeman Film
Ez a nagy ötlet körülbelül csak arra jó, hogy az első részben a józan emberi morált képviselő, csodálatosan játszó Emily Blunt sajnálatos kihagyása helyett bekerülhessen egy másik erős női szereplő (a 17 éves Isabela Moner) a filmbe, és kialakulhasson megint némi kémia a mélyített hangon és férfias tőmondatokban beszélő, sokat látott férfi és egy zöldfülű nő/lány között.
Minden más szempontból a DEA (Kábítószer-ellenes Hivatal) és a CIA részéről ez a húzás már önmagában hatalmas taktikai és stratégiai baklövés. Mi, nézők ebből ugyan nem sokat érzünk, de a logikai buktatók és bakugrások hatását nem ússzuk meg.
És akkor most kanyarodjunk vissza a cikk elején beharangozott három ígérethez!
Az első rész zseniális húzásai és kiábrándult világképe után ez a második nem több, mint egy átlagos akciófilm, CGI helyett komorsággal és két kiváló színészkirály csuklóból hozott, mégis élvezetes rutinjátékával. A képi világ (neo)expresszionista ígérete nem teljesedik ki, és nem is kísérleteznek vele tovább, ráadásul az atmoszférateremtés sem kulminálódik sehol olyan klausztrofób jelenetekké, mint amilyenekké az első részben nemegyszer.
De még a saját alapkonfliktusát is hamar elfelejti a film, hogy aztán egészen más irányba kanyarodjon.
A Sicario 2. – A zsoldos így összességében csak kötelező kör volt. Köszönjük, de inkább nem rakjuk az első mellé, és az ajtózárással nyitva hagyott utolsó jelenet – ebben azért van némi irónia – által ígért harmadik részt sem várjuk – se különösebben, se felfokozottan, hanem leginkább sehogy.
