Bár az orvostudomány talált összefüggéseket a tehetség és a genetikai eredet között, és az egyszeri ember is tud sorolni példákat a környezetéből, hogy ezt vagy azt a képességet ki melyik felmenőjétől örökölte, mégis kivételes eseménynek számít – olyankor általában erre a sarkalatos pontra épül az esemény marketingszála is – , ha családtagok művei kerülnek közös kiállításra, közös könyvbe, ha egymással rokonságban álló művészek együtt lépnek közönség elé. Mert mégiscsak ritka jelenség, hogy egy családban több kiemelkedő művész is alkot, és ők külön-külön is érdekesek a nagyérdemű számára, nem csupán a szintén nagyon tehetséges fiú, unokatestvér, közeli rokon megnevezésekkel illethetjük őket.
Most egy koncertet ajánlok a figyelmükbe, öt kiváló zenész fellépését, akik külön-külön is a világ számos pontján felléptek már, és közös érdemük, hogy a komolyzene kedvelői előtt már-már brandként jelenik meg a Bogányi név. Ezért elkerülhetetlen, hogy ebben az ajánlóban külön örüljünk annak, hogy tizenkét év után újra együtt lépnek színpadra a Bogányi testvérek: Bence fagotton, Bernadett fuvolán, Gergely az általa megálmodott zongorán, Tibor pedig – kilépve a dirigens szerepéből – gordonkán játszik május 15-én a Zeneakadémia nagytermében, és velük együtt lép fel Bence felesége is, Clara Dent-Bogányi oboaművész. A Bogányi-esten közreműködik az Új Magyar Kamarazenekar, Bánfalvi Béla lesz a koncertmester. Az est egy világpremiert is tartogat: erre az alkalomra Bánfalvi Zoltán új zeneművet írt, a Bogányi 5 című kompozíciót.
Muzsikus szülők gyermekeiként a Bogányi testvérek már kiskoruktól zene- és hangszerközelben töltötték a mindennapjaikat, lehetőségük volt kibontakoztatni a tehetségüket, mégis kivételes, hogy mind a négy gyerekből kiváló művész lett. Amikor egy fellépés előtt Gergelyt és Bencét – szinte emberfeletti feladat mind a négyüket egy helyre szervezni, már csak ezért sem hétköznapi ez a koncert – arról kérdeztem, valóban sosem gondoltak-e arra, hogy más szakmát válasszanak, láthatóan szórakoztatta őket a kérdés. Dehogy. Ők azok a kisfiúk voltak, akik sosem akartak tűzoltók lenni.
„Én mindennap zongorázni akartam. A hangszerválasztás is automatikus volt. Zongora és semmi más. Négyéves korom óta” – mosolygott Gergely. Bence elárulta, hogy tinédzserkorában pár napig bankár szeretett volna lenni, de hamar elmúlt. Nem úgy, mint kapcsolata a fagottal: „Mintha ő választott volna engem, annyira megfogott a hangja. Ez szimbiózis. Épp a minap számoltam ki, hogy a kapcsolatunknak most volt a harmincéves jubileuma. Kilencéves koromban kezdtem, és azóta együtt élünk.”
A család életében hatalmas döntés volt, hogy évtizedekkel ezelőtt felkerekedtek, és Vácról elköltöztek egy finnországi kisvárosba. Mint kiderült, a gyerekek életében ez nem okozott nagy törést, bár teljesen idegen volt az a világ, amelybe csöppentek, kölcsönösen csodálkoztak rá egymásra a finnek és a Bogányiak. „Az nem Közép-Európa, hanem egy nagyon természetközeli világ, ahol sok az erdő meg a tó, és az emberekre más mentalitás jellemző.
Ez új szelet adott. Nekünk ez egy új kultúra volt, új nyelv, amit nem beszéltünk, minden új volt, de gyerekfejjel ez nem volt ijesztő, inkább kalandnak tűnt. Eközben mi tényleg »ufóknak« hatottunk ott” – mesélte Bence. „Ráadásul súlyosbító tényező volt, hogy mi voltunk az egyetlen idegen család. Nem egy nagyvárosba csöppentünk, ahol láttak már külföldit, hanem egy olyan, húszezer főt számláló kisebb városba, ahol csodabogaraknak számítottunk” – magyarázta Gergely, aki szerint azért tudtak ott mégis otthon lenni, mert az alaptevékenységük nem változott, csak a környezetük. Továbbra is a zenéről szólt az életük.
„Természetesen voltak nehézségek is. Nehéz volt megszokni a hosszú sötétséget télen, nekem máig nem sikerült. De alapjában véve azt mondhatom, nagyon sokat köszönhetek annak, hogy Finnország a második otthonom lett, mert egy más világgal is találkoztunk, és nyomot hagyott bennem az például, hogy ott az adott szó szentírás. Nekem ez volt az egyik legmeghatározóbb élményem, ez jól passzolt az én karakteremhez, teljesen azonosultam vele. Mai világunkban ez nagy érték: manapság már szinte furcsa, hogy én úgy gondolom, ha valamit megbeszélünk, akkor az úgy van” – összegezte a zongoraművész.
A fivéreket a zenészekhez kapcsolódó sztereotípiákról is faggattam. Kíváncsi voltam arra, hogy egy zenész értelemszerűen jól énekel és jól táncol-e, vagy ez alaptalan előítélet. Visszafogott somolygással bizonygatták, hogy szerintük náluk sem hangzik szebben a Csendes éj a karácsonyfa körül, mint másoknál. „Olyan is van, hogy belső hallás és belső ének. Én is mindig ezt használom, és az nagyon erős. De fizikailag ez teljesen más dolog, nincs kapcsolat a kettő között. Az, hogy valaki a hangszerén tud gyönyörűen »énekelni«, nem függ össze azzal, hogy az énekhangja milyen” – árulta el Gergely.
Bencének mások a tapasztalatai az énekléssel, mint mondta, a hangokat általában eltalálja, és a fagott miatt más a helyzete: „Az én esetemben nagyon sokszor énekelni kell a hangszerrel. Én is azt tanítom a növendékeknek, hogy először énekeljék el a szólamot. Mert ha nem tudom elénekelni a melódiát, hogyan tudnám elfújni?” A tánc viszont vitathatatlanul nem az erőssége az elismert művésznek: „Azt mondják, zenészként, zongoristaként van valamennyi ritmusérzékem, és én is úgy értékelem, hogy van. De ez nem derül ki akkor, amikor esetleg táncolnom kell. Abszolút antitalentum vagyok” – mosolygott Gergely.
Mint kiderült, más sztereotípiákat sem igazolnak vissza, ők nem olyan művészek, akik világfájdalmas mélabú vagy bohém spontaneitás miatt gyakorta elszakadnak a valóságtól. Az ő életmódjukhoz és munkájukhoz precizitásra van szükség. „Egy komolyzenész nem lehet hebehurgya” – jelentette ki Gergely, majd elárulta, hogy természetesen ahhoz, hogy hitelesen tudja visszaadni azt az érzelmi gazdagságot, ami a zeneművekben koncentrálódik, szüksége van nem hétköznapi tapasztalatokra is: „Szeretem kipróbálni a sebességet, a gyorsulást, a katapultos dolgokat, de nagyon fegyelmezetten és szigorú határok között.”
Bence a hegymászást használja kikapcsolódásra a pontosan betáblázott mindennapokból, bár ez is – akárcsak a koncertezés – precíz tervezést igényel. És természetesen ezt sem lehet hebehurgyán tenni, hiszen az alpinista az életét kockáztatná a figyelmetlenségével. „Az Alpokban voltam sokat, a Mont Blanc is megvolt, egy tucat négyezrest megmásztam. Afrikában voltam Kilimandzsáró-túrán, Dél-Amerikában többek között a legmagasabb hegyet is megmásztuk, 6961 méter magas az Aconcagua. Ez például egy kisebb expedíció volt, három hét. Nem is sikerült elsőre. Kétszer voltam ott, először egyedül mentem, másodszor egy kisebb csapattal” – sorolta a fontosabb túráit a fagottművész.
Mint mondták, sosem hurcoltak magukkal szerencse- vagy áldáshozó talizmánokat, ők a felkészült koncertezés sikerében hisznek, és a fegyelemben, amely a zenét a koncert erejéig mindenek fölé helyezi. „Nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy befolyásoljon az, hogy fáj a hasam, vagy nem aludtam, vagy lázas vagyok, mert ez megtörténik. Olyan is, hogy beesek egy koncertre úgy, hogy nem volt időm aludni, enni, de a koncert szent, minden alkalommal egy új üzenet, tehát felette áll annak, hogy engedjek bizonyos babonáknak, reflexeknek vagy rituáléknak” – magyarázta Gergely.
A munkájukból adódóan sokat utaznak. Különféle stratégiájuk van arra, hogy felfedezzék maguknak az adott térséget. Bence, ha teheti, megmássza az adott ország legmagasabb hegyét, Gergely pedig, ha egy-egy koncert mellett marad értékelhető ideje, helyi embereket kér meg arra, hogy kalauzolják el olyan helyekre, amelyeket egyszerű turistaként talán eszébe sem jutna megnézni.
S hogy miben más a testvéreikkel együtt fellépni? Mint mondták, minden koncerten a zene a legfontosabb, de mégsem mindegy, kivel játszanak együtt. Gergely azért örül a közös estnek, „mert van egyfajta hallgatólagos megegyezés az értékeket illetően”. „Mivel együtt nőttünk fel, közel állunk egymáshoz, és már a próbákon sem kell megvitatnunk dolgokat. Egy vér vagyunk. Egy húron pendülünk, és automatikusan könnyedén játszunk együtt” – tette hozzá Bence.
